Marcus ~ Aira ~ Phoenix - - a tiltott rengeteg ölelése

To; Aira & Phoenix

Nem vagyok normális. De most komolyan. Totálisan elment az a maradék eszem. Volt egyáltalán? Egy idióta vagy, Marcus. Csendben agonizálok, őrzöm a pánikot. Valakinek azt is kell, ha úgy adódik. Úgy tűnik, itt én vagyok a leggyengébb láncszem. Nem is értem, miért mentem bele. Ja, de mégis: a kaland. Az a fene nagy kíváncsiság. Nem sokszor keverem magam ilyen helyzetbe, sőt, mondhatni, ilyen „nagyszabású” dologban nem volt részem. Igen nyomi, tudom. De valakinek ilyennek is kell lennie. Szerencsére, annyira nem szednek szét ezért, aminek rettentően örülök, de nem is az én nevem az első, ha azokat keresik, akikkel jót lehet szórakozni. Ennek még örülhetek is. Most viszont nemigen megy.
Hátul kullogok, csendben. Lehet azt hiszik, elhagytak, lemaradtam, elvesztem. De nem, nem ám. Ha hátrapillant valaki, annyit láthat, hogy homlokom ráncolva csóválom meg néha a fejem, mint valami bolond kisöreg. Vagy nevetnek, vagy nem, de a rossz előérzetem nem múlik el. Akkor éled fel a legjobban, amikor elhagyjuk az első gyűrű fasorait. Na most lesz nemulass..
- Túl csendes.. – buknak ki belőlem a szavak, és kicsit felzárkózom. Nem tudom amúgy, pontosan mi a céljuk, én csak véletlen jöttem a képbe, amikor odatévedtem, hogy kicsit hallgassam az iskolai élet gyönyöreit. Aztán, mire kettőt pislogtam, már meneteltem is, idézem „valami izgalmas” felé. De mire leesett, hogy mi is az a hely, már késő volt. Nem volt merszem azonban ellenkezni szóban, valamiért nem tudom kimondani, hogy ez nem oké, nem kéne itt lennünk, nem akarok a végletekig nyuszinak tűnni. Csak az vagyok. Ahogy egyre jobban megy fel bennem az adrenalin, meg némi félelem, úgy kezd szép lassan, óvatosan csengeni az ép fülem, mire eléggé ideges szisszenést, és fejrázást produkálok. Na már csak ez kellett. Semmi más nem hiányzik, csak ez, ami a legjobban bosszant a világon. Bárcsak eltűnne.. Talán ez az előjele annak, hogy menni kellene innen messzire?
- Ha valaki lefülel, szép kis közös büntetőfeladatot fogunk kapni. – elmélkedem ismét hangosan, amikor egy talpam alatt reccsenő ágra eszmélek fel. Sóhajtok, és nem szólok semmit. Körbevezetem a tekintetem a szürkés, naphiányos helyen, ahol állunk. Ha innen nézzük, annyira nem is vészes még, erre, ilyen kívül. Ha nem tudnám azokat a pletykákat, meg meséket, amik ide köthetőek, még tökre élvezném az erdőjárást. De így. Azért remélem, nem valami fenevad akar szétcincálni majd, hanem mikor kiérek, röhögök az egészen. Mondjuk, más esetben is fogok. Hisztérikusan, őrült módjára, miközben kifutok a világból.