Marcus W. Stephens

Az idős nénik szeretik megcsipkedni az arcom. Nem tudom miért, mert nem vagyok már ötéves, viszont ők még mindig megteszik. Persze, nem az összes, csak akik ismernek. De sokan vannak, így sokszor olyannyira kipirul az arcom, mintha futottam volna, vagy pofozkodtam volna. Határozottan nem szeretem, de hiába nézek csúnyán, vagy fintorgok, megteszik. Nem jó dolog, ha te vagy az egyetlen gyerek a családban, és nincs kisebb, akit babusgassanak. Az idősek furák.

Nem hallok a bal fülemre. Hosszú történet, mindenesetre az a lényege, hogy sikerült egy bájitalt rosszul összedobnom a harmadik évfolyamban otthon, és hát.. Bumm. Anya kezén égésnyom, nekem pedig egy elromlott fül a jussom. Egy életre megtanultam, hogy a bájitaltan, és én nem leszünk többé barátok. Még a fakanalakat is megutáltam.

Emellett azonban hadarok. Néha vacakol a maradék fülem is, ilyenkor igyekszem gyorsan kifejezni a mondanivalóm. Vagy ha csak simán sietek. Vagy ha izgatott vagyok. Meg ilyenek. Oké, nagyon sokat hadarok. De remélem, érteni fogok, amit mondok neked.

Nem vagyok túl búskomor alak, sőt, inkább igyekszem pozitív lenni, csak néha nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Mondhatni, néha furán fejezem ki az érzéseimet. Nem nevetek, amikor kéne, máskor meg, amikor illene a csend, felröhögök mindenen. Meg ilyenek. Anya szerint keverem néha a szezont a fazonnal, így hivatalos ügyekben nem kísérhetem el. Temetésen sem voltam ez miatt sosem. Káosz lenne a fejemben?

Nincs érzékem a művészetekhez, és nem igen tudom kellőképpen értékelni. Amivel sokakat  meg tudok bántani. De nem szándékosan.

Ahogy azzal is, hogy túl nyersen őszinte vagyok. Ne értsd félre: utálok hazudni, és piszok rosszul meg. Mindig eltúlzom, és akkor borul minden, vagy izzad a tenyerem, dadogok, kipirulok. Szóval, bocsánat, de.. meg foglak sérteni még ezzel párszor. De a jó oldalát nézd, én biztos nem mondom jónak az elrontott frizurád.

Ha mérges vagyok, állítólag úgy felfújom az arcom, mint valami hörcsög. És ezért sosem veszik komolyan ezt, cukinak nevezik, én pedig még mérgesebb leszek, és olyanokat mondok, amit nem gondolok meg. Ilyenkor káromkodni is szoktam. Rossz szokás. Néha kibújik.

Haragtartó vagyok. Eléggé. A bosszúállás nem annyira az én eszközöm, de éltem már vele, és lehet, fogok is. Nem, nem átkozok senkit hátba, inkább csendesebb módszerekkel teszem. A legerősebb fegyver szerintem a csendes lelki terror.

Bosszant, hogy nem tudok fütyülni.

Balkezes vagyok, de jobb kézben kezelem a pálcám, illetve, ha netán mégis valamit megpróbálok rajzolni.

Engem nem rántott magába az iskola varázsa anno, mint a többieket, de összességében szeretek itt lenni. Nem mindig, de az már ritka eset.

Nincsenek fóbiáim, szerencsére, a mumusom is egy hatalmas meztelen csiga. Ne is emlegessük.

Mielőtt totálisan elkönyvelnél kötöznivaló bolondnak, egészen elviselhető figura vagyok. Sokat vagyok társaságban, ha csak figyelőként is, kommunikálok, élem az életem. Jelenleg még mindig nem tudom eldönteni, mit akar a jövőben.

Nem vagyok a legjobb tanuló, de a legrosszabb sem. Odafigyelek mindenre, nem kapkodom el a dolgokat, de vannak mumusaim. A mágiatörténelem évszámai, nevei, meg úgy az egész. De elboldogulok SVK, a gyógynövényekkel, és az állatokkal. A többi pedig, halad, amerre kell.

A könyvtárostól azóta félek, mióta idekerültem, de ez titok. Senki sem tudja, csak én és a lelkiismeretem.

Összességében: átlagos, furcsaságokkal megtűzdelve, de pozitív életszemléletű, nem egy kiállhatatlan gennycsomó vagyok. Azt meghagyom a pincelakóknak.

Esik. Ami nem meglepő ezen a vidéken. A tornácon ülök, szárítkozom. Nyár van, persze, nincs nagyon meleg, de kellemes, nem reszketek, így nem siettem be. Mert persze sikerült eláznom, pedig csak épphogy sétálni indultam. De nem baj, ennyi is elég volt. Muszáj, hiszen már két hete ágyban pihentettek, és már rosszul voltam tőle. Most is az leszek, mert tudom, hogy vissza fognak oda dugni. Odabentről kopácsolás hangzik, de tompán hallom, mivel megint cseng a fülem. A gyógyító, és az orvos is azt mondta, ez normális, el fog múlni idővel. De amikor azt kérdeztem, mi lesz a jelenleg totál siket másikkal, nem válaszoltak, vagy inkább nem mondtak semmi biztosat. De a csengésből is elegem van. Vajon úgy elmúlik ez az egész, mint a rommá szakadt konyha? Mivel anyáék varázstalanok, két kézzel kell újra felépíteni, amit leromboltam. Persze anya pihen, a keze még mindig vastagon kötve. Állítólag ellökött, így kapta az ajándékot akkor, amikor sikerült a levegőbe repítenem az üstöt. Örülök, hogy nem varázsolhatok itthon, amúgy is lemondtam róla. Az egészről. Most úgy vagyok vele, hogy vissza se megyek, mert félek, nem ez lenne az utolsó botlásom. Nem akarom más fülét is megsüketíteni, vagy felégetni a karját. Ezen rágódom, mióta kinyitottam a szemem, és elmúlt a fejfájás. Sóhajtok, az eső pedig kopog a lépcső alsó fokán. Vissza kell mennem, de nem akarok. Most akkor mit tegyek?

Pedig csak egy egyszerű kis kotyvalék volt az egész. Egy kis bemutató. Anyáék olyan tempóban ismerkednek a varázsvilággal, ahogy én diktálom. Persze, mint kiderült, egyik ismerős családunk is azok, könnyebb nekik. De még mindig szokatlan. Apa ügyész, anya pedig grafikus. Mit ne mondjak, egyik vonalat sem örököltem. Én vagyok a zsákutca, és a csőd. Még pár összetevő összevegyítésében sem vagyok járatos. Hát akkor viszem én így bármire?

Azt hiszem, túl negatív vagyok. Persze, ez normális, állítólag. Ilyen esetekben előjön, majd tovább is áll, de jelenleg ott vagyok, hogy így maradok. Vagy nem. Nemigen gondolkodom ezen, csak engedem, hogy ilyen legyek. Anya szomorú, nem is haragszik, sosem tudna, apa sem, próbálnak életet rázni belém, de hiába. Mindemellett a legjobban akkor is a fülcsengés veszi el a kedvem mindentől. Az átkozott..!
Megrázom a fejem, most kicsit múlik. Jobb. A lépcső előtt kisebb pocsolya pihen. Kedvem lenne ugrálni benne, de az inger hamar elszáll, és egy szellő érkezik helyette. Megborzongok, és most érzem azt, hogy fázom. Be kéne mennem, de olyan kényelmes itt. A fejemen még mindig kötés pihen, takarva a csendes fület. Kicsit megpörkölődött, de azt mondják, ennek nyoma nem lesz, a hajam is megritkult ott, és a fülem körül is apróbb sebek pihennek. Persze, oda kaptam mindent. Ha jól rémlik, pont a bájitaltankönyvem igyekeztem figyelni. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékszem, még mindig kusza sok minden, de már haladás, hogy ennyi beugrott. A kezem felemelem végül, és megvakarom a fejbúbom. Ott nincs semmi, csak az agyrágó bogár mocorog, ahogy szoktam mondani jobb napokon. Lassan tényleg ideje bemenni, érkezik a hűvösebb idő, a nap megindult lefele, és nem kellene még egy szép nátha is az egész mellé. Akkor biztosan belecsömörödök az ágyban fekvésbe. Szusszantok, és lassan megemelem a hátsóm a tornácról. Kicsit kirázom a jobb lábam, mert elgémberedett. És ezt nem értettem sosem. Nem, nem a lábzsibbadást. Ahogy lépnék be, az ajtóban megjelenik anya. Pislog rám, nézi, tényleg eláztam-e, jól vagyok-e. minden megvárva indulok meg befele, mielőtt kiveri a frász, hogy hosszú percekig így pihentem idekint. Jobb a béke most. Nem akarok visszamenni. De visszafogok. Mert elmúlik, mint a fülzúgás.

ELFOGADVA!

Marcus, azt hiszem sorstársak vagyunk. Te is ugyanolyan béna vagy a főzésben és a bájitalokban, mint én. Remélem azért idővel úrrá leszel a negatív hozzáállásodon, hiszen tudhatod: az élet mesés tud lenni. Még akkor is, ha olykor elszámítjuk a lépést. A Teszleg Süveg mikor a fejedre kerül, szinte gondolkozás nélkül kiáltja: HUGRABUG! Siess, menj játszani, és lehetőleg messzire kerüld el az üstöket.