Marcus W. Stephens - plot

Marcus W. Stephens

15. hugrabug. csodabogár

Sokszor használom a süket fülem arra a célra, hogy bocsi, nem hallottam!

Persze, csak akkor, ha valamit nem akarok meghallani. Konkrét emberek ellen sosem, nemigen vannak olyan emberek, akiket nem szeretek. Inkább ők olyanok, hogy nem vagyok velük egy hullámhosszon. Ők sem velem. Mondjuk sokan nem kedvelnek, mert elvileg fura vagyok. Ez részben igaz, mert vannak olyan dolgok, amiket máshogy csinálok, és fogok fel, mint a többiek. De ez már csak ilyen. A barátok pedig azok, akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Nincsenek sokan, de sosem számoltam meg őket. Sokszor sikerül őket megbántanom a nagyon nyers őszinteséggel, azzal, hogy nem szépítem a dolgokat, hanem úgy adom vissza, ahogy gondolom. Tudom, meg kellene tanulnom füllenteni. De nem megy.

Ahogy fütyülni sem tudok. Meg rajzolni. Meg értékelni a művészetet.

Talán ezért nem kedvelnek sokan. Nem tudom. Ellenségek, huh? Nem. Nem tudok erre értelmeset mondani. Nem emberek, inkább tárgyak, dolgok. Mint a bájitaltan, a zene, és a fülzúgás. No meg persze, néha saját magam. Ritka ugyan, de vannak olyan napok, amikor még azt sem viselem el, ha gondolkodom. De ez bizonyára ez már sosem múlik el.

Ahogy az sem, hogy szerencsétlen vagyok a szerelemben, de nagyon. Vagy tényleg igaz az, hogy menekülnek előlem, vagy én zavarok el mindenkit. De eddig nem találtam meg azt, aki mellém teremtetett. Már ha létezik ilyen. Megleszek én magam is, ha nem is macskákkal, de minimum növényekkel.
Addig is maradnak a kalandok. Ezekbe nehezen fogsz belehúzni, mármint egy felfedezősdibe, vagy valami rossz csínybe, DE nem kizárt, hogy megteszem. Minden attól függ, mi a tét, és én hogy állok hozzá.

Rettentő hangulatember vagyok, tudom.