Hozzászólások száma : 105 Join date : 2015. Jul. 20. Tartózkodási hely : London
Tárgy: Please don't kill me - Sirius & Lily Szomb. Júl. 25, 2015 1:08 am
Call my name and save me from the dark
Forgolódom az ágyban, egyszerűen nem jön álom a szememre, pedig már jócskán elmúlt éjjel két óra is. A takaróm nagy része lelóg az ágyról, lerugdaltam magamról, hisz ebben a hőségben semmi szükség nincs rá. Talán ez az eddigi legforróbb nyarunk, legalábbis nem emlékszem ehhez foghatóra. Apa, anya és Petúnia már órákkal ezelőtt elvonultak, mélyen alszanak. A falakon átszűrődik apám hortyogása és a nővérem macskájának dorombolása, de már megszoktam, furcsa, mégis úgy érzem, már nem is tudnék meglenni mindezek nélkül. Akár csak egy városi ember, aki zaj nélkül már nem is bírna aludni, megőrülne vidéken, úgy vagyok ezzel én is. A plafont bámulom, majd a tekintetem lesiklik a falakra. Virágos tapéta… hm… nem is én választottam. Petúnia volt, jobban mondva ő akart ilyet, apa és anya pedig úgy döntöttek, nem variálnak, egyforma tapétánk lesz. Annyiszor le akartam cserélni, de azt mondták, sok munkával járna, mikor pedig felvetettem, hogy varázslattal mindössze két perc lenne hulla sápadttá váltak mindketten. Azóta sem váltottam… Fülledt a levegő. Lehet, hogy ezért nem tudok aludni? Lassan felkelek az ágyból és az ablakhoz lépek, hogy kinyissam. Üde nyári szellő simít végig az arcomon, én pedig lehunyt szemmel élvezem, ahogy a felhevült bőröm egy kis gyógyírre lel. Ahogy ismét kinyitom a szemem, hirtelen bennem reked a szó, sikoltanék, kiáltanék, de egyetlen hang nem sok, annyi sem jön ki a torkomon. Fekete csuklyás varázslók rontanak be a házba, felsietnek a lépcsőn és szétválnak, minden szobába kettő tér be. Mozdulni akarok, a pálcámért sietni, de nem megy, megbénított a félelem, a rettegés. Aztán sikoly… kiáltás… zöld fények cikázása a folyosón. Anya… apa… Petúnia… egy pillanat és minden elnémul. A szobában álló két alak egyre közeledik felém, az egyik megragadja a karom, mintha el akarna vonszolni valahová…
- Neeee!! – rémülten pattanok ki az ágyból, felkapva az éjjeliszekrényről a pálcámat, majd szélsebesen kezdek szaladni kifelé a szobából. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, nem nézek se jobbra, se balra, csak szaladok, vakon szaladok, minél messzebb, minél távolabb Tőlük. Anya… apa… Petúnia… - Nee… - kapkodom a levegőt, mégsem állok meg, csak szaladok, szaladok teljes erőmből. A kövezet hideg, érzem a csupasz talpamon, a hajam verejtékező arcomhoz tapadt. Fáradok, de hallom, hogy a nyomomban van, hogy követ, az egyik biztos utánam jött. Hová? Merre? Hiába gyorsulok, gyorsul ő is, az ájulás kerülget… - Nem… - egy szempillantás alatt megpördülök, épp csak a körvonalát látom, de az adrenalin dolgozik bennem, mire észbe kapok már az átkot kiáltom kivont pálcával… - REDUCTO!
Már megint az éjszaka közepe van, én pedig már megint nem alszok. Fogalmam sincs, mi van velem mostanában, de a kialvatlanságnak hála, alig tudok odafigyelni az órákra. Ami pedig a legröhejesebb az egészben, nem tudom, hogy mi váltotta ki ezt az egészet, de kezd kiborító lenni. Amikor a szobatársaim elaludtak, egy kviddicses újsággal a kezemben felkeltem és levonultam a klubhelyiségbe. Azóta itt ücsörgök, az újság már réges-rég kiolvasva hever a földön, én pedig már jó ideje, csak bámulok ki az éjszakába. Hallgatom a csendet. A nap legszebb része az, amikor az éjszaka eljön, és minden ilyen csendessé válik.
Hirtelen a megnyugtató csendet sietős léptek zaja töri meg. Felkapom a fejem és egyből a lányok hálókörletébe vezető lépcsők felé nézek, ahonnan pár pillanat múlva meg is jelenik egy zaklatott Lily Evans. Aggodalom tölt el. Mi történhetett vele? Mielőtt megszólíthatnám, már el is tűnik a klubhelyiségből, egyenesen ki a folyosóra, én pedig gondolkodás nélkül pattanok fel és kezdek el rohanni utána. Hallom a kétségbeesett hangját, ahogy azt is, hogy mennyire zaklatott, így még gyorsabb tempóra váltok, hogy minél előbb utolérjem. A következő eseményekre viszont senki sem készíthet fel.
Lily hirtelen megpördül és rám szegezve a pálcáját kimond rám egy átkot. Esélyem sincs védekezni ellene, hiszen nincs is a kezemben a pálcám, ráadásul Lilyről erre egyáltalán nem számítottam. A varázslat akadálytalanul belém csapódik, és hatására jó pár métert hátrarepülök, és csak a fal állít meg, amibe jó alaposan beverem a fejem. Egy pillanatra minden elsötétül a szemeim előtt, amikor pedig kinyitom, még homályosan látok mindent. - Lily…? – Kérdezem tőlem szokatlanul eléggé gyenge hangon. Sürgősen össze kell szednem magam.
Mikor a szédülés némiképp enyhül, egyből fel akarok ülni, de nem sikerül, visszaszédülök a fal tövébe. Iszonyatosan fáj a fejem. Mikor odanyúlok, a fejemhez felszisszenek, és érzem a ragacsos anyagot az ujjaim között. Nem sokkal később már a fémes szagot is érzem a levegőben. Szuper, még csak ez hiányzott. Nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne, de a fejsebek már csak a legkisebb karcolástól is nagyon véreznek. - Ha meg akarsz ölni, legközelebb jobban csináld. – Motyogom, és igyekszek ráfókuszálni arra, hogy egyáltalán itt van-e még, vagy tovább futott. Mindenesetre én megint megpróbálok felkelni. Sikertelenül. - Tudod, ha valami erősebb átkot küldesz rám, akkor talán még sikerült is volna. – Eresztek meg még egy halvány vigyort is felé. Ha egyáltalán itt van. Fél kezemmel megpróbálom előkeríteni a pálcámat, de még ez is nagy nehézségekbe ütközik, mivel képtelen vagyok koordinálni a mozdulataimat. - Most ne küldj rám átkot, nem tudom elővenni a pálcámat. – Fel is adom a próbálkozást és újra behunyom a szemeimet hogy ne forogjon körülöttem annyira a világ.
Ahogy az átok elhagyja a számat hirtelen valami különös, ez eddig nem tapasztalt érzés kerít a hatalmába. Megátkoztam valakit, valakit, aki üldözött, aki bántani akar, mégis… olyan új, olyan idegen, olyan hideg… Ez nem én vagyok. Még mindig hallom, ahogy Apa, Anya és Petúnia sikolt, kegyelemért könyörög, de nem, azok az átkozottak nem eresztik őket. Villódzó zöld fények, egy utolsó kiáltás, majd néma csend… Nee! És most itt az egyik, az, amelyik utánam eredt, leterítettem, de sietnem kell, eszméleténél van. Közelebb lépek a testéhez, látom, hogy a pálcája elgurult, így megteszek még egy, majd egy újabb lépést, egyetlen pillanatra sem eresztve le az enyémet. És ekkor megszólal… Micsoda??? Tudja a nevemet?? És ez a hang… teremtő isten, olyan ismerős, ezer közül is felismerném. Sirius. De hát…
Mint kinek fény gyúlt az elméjében, úgy világosodom meg én is egyetlen röpke szempillantás alatt. Ez nem a ház, ahol felnevelkedtem, nem azok a falak melyek óvtak tizenhét éven keresztül, sem az utca, ahol oly sokszor játszadoztam. Apa, Anya és Petúnia nem haltak meg, nem rontottak ránk csuklyás alakok, rémálom volt csupán, egy újabb kegyetlen rémálom. A pálca remegni kezd a kezemben, ezért sietve le is eresztem. Nem az egyik támadót átkoztam meg, hanem Siriust, itt a Roxfortban… uram irgalmazz. - Sirius… - csuklik meg a hangom, ahogy a bűntudat súlya egyszeriben a vállamra nehezedik.
Pillanatokkal később már a fiú mellett térdelek és fölé hajolva vizsgálgatom. Már ha látnék… - Lumos! – suttogom mire a pálcám végéből apró fénygömb kezdi bevilágítani a teret. Néhány festmény azonnal felébred, rosszalló morgásba kezd, ám engem jelen pillanatban ez érdekel a lehető legkevésbé. Megtámadtam a barátomat, még akár… meg is ölhettem volna. Mi történik velem??? Tényleg elvesztem az eszem? - Sirius… Sirius jól vagy? Uram isten vérzik a fejed… hol ütötted még meg magad? Hallasz engem? Hányat mutatok? Fel tudsz kelni? – oké ez így nem lesz jó, le kell valahogy csillapodnom, különben nem tudok segíteni rajta. Azonnal a gyengélkedőre kell mennünk, hogy ellássák, még akkor is, ha később bajba kerülök. Nem számít, hogy akár ki is rúghatnak, azonnal tennünk kell valamit.
Egy mély lélegzet után ismét a fiúra pillantok, bűntudatos pillantással melyben világosan látszik a káosz, a reményvesztettség, az összeomlás. - Most lassan felkelsz… segítek és elmegyünk a gyengélkedőre… ott ellátnak. Csak egy kicsit tarts ki, rendben? – túrok a hajamba idegesen, majd felé nyújtom a kezem. Lehet, hogy többé szóba sem áll majd velem? Hogy már ő is őrültnek néz? Még, ha így is van, most akkor is az a legfontosabb, hogy minél előbb meggyógyítsák, utána még ráér utálni, ott az egész hátralévő élet rá.
Csak akkor vagyok képes Lilyre fókuszálni, amikor közelebb jön, de akkor is inkább többet látok belőle, mint amennyit kellene. - Mikor lett belőled három? – Kérdezem kábán, de aztán a kérdéseire kezdek figyelni. - Persze… jól vagyok. Kicsit fáj a fejem, de semmiség, igazán. – Bizonygatom, még bólintani is akarnék a szavaim mellé, de a mozdulat után még nagyobb fájdalomhullám ér el a fejembe, úgyhogy azt hiszem jobb lesz, ha nem mozgok. - Csak egy kis karcolás, ne aggódj. – Sajnos hiába mondom ezt, nem vagyok valami meggyőző. Pedig én próbálkozom, tényleg.
- Csak a fejem fáj. Biztosan lesz máshol is kék-zöld foltom, de azokat már megszoktam. – Még egy halvány mosoly is felkúszik az ajkaimra, bár nem sokáig marad ott, tényleg úgy kell megerőltetnem magam, hogy eszméletemnél maradjak. - Teljesen tisztán hallak. Sosem voltam süket, és… ötöt mutatsz. – Nézek rá az ujjaira, bár gyanítom, hogy ha belőle is hármat látok, akkor ez a szám nem igen lehet valós. - Persze, hogy fel tudok kelni. – Mondom makacsul. - Csak pihenek még egy kicsit. Tudod, végigfutottam a fél kastélyt, hogy utolérjelek, és habár jó kondiban vagyok… – Újabb mosolykezdemény tünedezik fel az arcomon.
- Nem kell segíteni, és nem kell a gyengélkedő. – Tiltakozom, és hogy mutassam, mennyire jól vagyok, megint megpróbálok felkelni. Viszont ezúttal is csak ugyanazt érem el: visszaszédülök a padlóra. - Oké, azt hiszem, kell még egy kis pihenés. – Tényleg próbálom kitisztítani a fejemet, de még most is minden forog. Ő is, de még így is le tudom olvasni az arcáról, hogy mennyire pocsékul érezheti most magát. - Na, jó. Semmi gyengélkedő, csak menjünk valami nyugisabb helyre, oké? – Mondom végül, és elfogadom a felém nyújtott kezét. El is kezdek szépen lassan feltápászkodni. Mikor sikerül talpra állnom, muszáj megtámaszkodnom a falban, hogy ne szédüljek rá Lilyre.
- Különben… mi történt? Mi a baj? – Kérdezem meg tőle, miközben tovább támasztom a falat és gyűjtöm az erőmet arra, hogy meginduljak valamerre. Egyelőre viszont azt sem tudom, pontosan hol vagyunk, de semmiképpen sem lenne szerencsés, ha a gondnok, vagy valamelyik tanár észrevenne bennünket. - Gondolom nem szándékosan átkoztál meg. – Miközben beszélek, próbálok eltávolodni a faltól, de ez egyelőre még igen esélytelennek tűnik. - Te, jól vagy? - Most már én aggódok érte.
Aggódom, ami szinte elemészti a lelkem. Eddig abban a tudatban voltam, hogy olyan személyt bántok, aki ártott nekem, aki bántotta a családomat és aki az életemre tör, ám még így is, mindezekkel egybevéve sem volt könnyű átokhoz folyamodnom, de most, hogy már tudom mi az igazság, hogy valójában a legjobb barátomra szegeztem pálcát… A téboly kerülget. Hogy? Mégis hogy lehetett ennyire valóságos, ennyire érezhető, tapintható egy álom? Hisz éreztem a bőrömön a meleget, és a szelet, azt, ahogy megragadták a csuklóm, a fülem pedig élesen hallotta a sikolyokat, a könyörgést. Hogy lehetséges ez? Tudtam, hogy egy idő után megbosszulja magát a sok tanulás, átvirrasztott éjszaka, de, azt gondoltam még képes vagyok mindent a kezemben tartani. Tévedtem. Veszélyessé váltam, nem csak önmagam, de ami még súlyosabb, az ismerőseim számára is, itt a tökéletes példa rá. Nem hagyhatom, hogy ez újra megismétlődjön, el kellene tűnnöm, de most nem hagyhatom magára Siriust ilyen állapotban…
- Három? Hisz még egy is sok belőlem, nem igaz? Legalábbis mostanában elég gyakran hangoztatod ezt. Meg, hogy az agyadra megyek és a jó isten tudja, hogy még mit. – ez nem jelent jót, most már kezd beigazolódni a félelmem, lehet, sőt majdnem biztos, hogy Siriusnak agyrázkódása van. A rohadt életbe. - Csak egy kis karcolás mi? Nincs semmi bajod. Persze… Az isten áldjon meg Black, legalább most az egyszer ne próbálj meg hősködni és játszani az idióta sebezhetetlent, mert itt és most megesküszöm, ha meggyógyulsz, megöllek! – hogy ideges lennék? Ó, de még mennyire. Hát nem elég, amit tettem, most még neki is rá kell tennie egy lapáttal? - Francokat vagy te jól, hisz még fel sem bírsz ülni! Maradj már nyugton! – egyre inkább úrrá lesz felettem a kétségbeesés, de vajon mi volna részemről a helyes döntés most? Szaladjak egy tanárhoz és kérjem, hogy segítsen? Az hagyján, hogy kifaggatna mi történt, de addig se rajta segítene. Akkor a gyengélkedő? Ott legalább ellátnák, de ugyan úgy felmerülnének a kérdések. Mégsem marad más választás, nem vagyok olyan jó a gyógyításban, hogy épp most kezdjek rajta kísérletezni és reménykedni a csodában.
Tehetetlenül nézem végig, ahogy Sirius végül talpra vergődik a kezembe kapaszkodva, majd nekidől a falnak, a szavaira pedig megrázom a fejem. - Nem, a gyengélkedőt nem kerülheted el, komolyabb bajod is lehet, szövődmény vagy ilyesmi. Én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ellássalak. – hajtom le a fejem. Épp ellenkezőleg… abban voltam jó, hogy ártsak neki. - Most ne velem foglalkozzunk, hanem veled, ne is tiltakozz! – megint a hajamba túrok idegesen, közben hallani ahogy a távolból léptek zaja szűrődik felénk. Basszuskulcs…
Legalább már azt elértem, hogy fel tudjak kelni, ami haladás. Így máris jobban látom egy kicsit a világot, még akkor is, ha a tér így még inkább forog körülöttem. De az majd csak el fog múlni idővel. Most fontosabb dolog az, hogy ne kerülhessünk bajba, főleg Lily ne. Nekem meg sem kottyan már az, ha újabb büntetőmunkára küldenek, hiszen hiába vagyok ügyes, sajnos van, amikor én is hibázok, aztán az lesz a vége, hogy fránya üstöket, meg ilyesmiket kell pucolnom. - Hát persze, hogy ezt hangoztatom, mivel sokszor tényleg az agyamra mész. Meg hát, szeretlek bosszantani, és el kell ismerned, hogy te pedig szeretsz visszafeleselni. Élvezem a vitáinkat és tudatosan generálom. – Eresztek meg egy halvány vigyort. Azt hiszem tényleg jó alaposan beüthettem a fejem, különben ezeket a dolgokat, nem hiszem, hogy elmondtam volna neki. - Kivéve akkor, mikor úgy tényleg, igazán felbosszantasz. De úgy sem tudok rád hosszú ideig haragudni, úgyhogy ez teljesen lényegtelen. – Ideje lesz befogni a számat.
- Én nem hősködöm. Minden rendben lesz, Lily. – Próbálom valahogy megnyugtatni. - Nem szeretném, hogy megölj, de ha mégis sor kerülne rá, akkor gyors halált akarok és lehetőleg úgy, hogy nekem is lehetőségem legyen arra, hogy küzdjek. Hiszen, tudod, milyen vagyok… utálok tehetetlen lenni. – Ezt mindenki tudja rólam. - Jól vagyok! – Csattanok fel, türelmemet vesztve, mikor próbálja nekem már vagy századjára bemagyarázni, hogy a halálomon vagyok, és képtelen vagyok bármire is. Ezt utálom. Igenis jól vagyok és kész. Téma lezárva.
De nem, Lily, sehogy sem akarja lezárni a témát. - Merlin szerelmére, Evans, mint már mondtam, jól vagyok, és nem megyek a gyengélkedőre! – Ismétlem meg türelmetlenül. - És veled fogunk foglalkozni. – Teszem még hozzá, hogy végre rend legyen a lelke mindennek. A léptek viszont belém fojtják a további kirohanást. Na, most, tényleg össze kell szednem magam. Eltolom magam óvatosan a faltól, és ugyan megingok, de sikerül talpon maradnom nagy nehezen. Elkapom Lily karját, valami támasztékot keresve, de közben némán a közelben lévő festmény felé biccentek. A fejembe újra belehasít a fájdalom, mire kicsit megszorítom a karját, majd csendben elindulok a festmény felé, ami egy tájképet ábrázol. - Mö… mögötte van egy titkos átjáró. – Suttogom, de közben a léptek egyre közelebbről hallatszanak. Ez nagyon nem jó. - Nem emlékszem, hogy hogyan kell kinyitni. De siess! – Sürgetem. Közben próbálok visszaemlékezni, hogy hogyan is lehet bejutni abba a fránya alagútba. - Azt hiszem, a kerettel kell valamit kezdeni. - Suttogom tovább.
Ahogy elhallgatom Sirius szavait, úgy élesedik ki elmémben a sötét gondolat, mely szerint nemes egyszerűséggel le kellene csavarnom a fejét a helyéről és akkor nem csak, hogy garantáltan köztünk maradna ez a ma éjszakai…baleset, másrészt sosem bosszantana fel többet. Még, hogy imádja és szándékosan generálja??!?? Eddig is tudtam róla, hogy ki kellene magát vizsgáltatnia, de ez a vallomás most hivatalossá tette a teóriám. Persze ráfoghatnánk a szavait az általam okozott agyrázkódásra, ám van egy olyan sanda gyanúm, hogy a dolognak semmi köze sincs hozzá, maximum annyiban, hogy elősegítette a beismerést. És, hogy mi a legszörnyűbb? Az, hogy a szívem mélyén, ha egészen őszintén és mélyen gondolok bele, akkor kénytelen vagyok elismerni, – természetesen csak magamnak – hogy ez az egész fordítva is igaz. Mármint… nem tehetek róla, de imádom szívni a vérét, vitatkozni vele, mert a végén jobb esetben úgyis mindig elröhögjük az egészet. Persze kivételekre is volt már példa, olyanra, hogy napokig nem beszéltünk, de aztán valahogy az is rendeződött. Csak már nem emlékszem hogyan… - Te még sosem hallottad anyukádtól azt a mondást, hogy: Ha néma maradtál volna, bölcs maradtál volna? Nem? Hát akkor raktározd el az elmédben… vagy abban, ami maradt belőle és kerüld el a további kínos vallomásokat… – motyogom, főleg, mivel valami különös oknál fogva zavarba jöttem a szavaitól. Az ördög vigye el!
- De igen mindig hősködsz, épp ahogy most is! Szemmel láthatóan alig állsz a lábadon, bizonyítod ezt azzal is, hogy a falat támasztod. Hacsak persze nem azért, mert közelebbi viszonyba kerültetek egymással, de hidd el, az a feltételezés milliószor cikibb lenne, szóval… - forgatom meg a szemeimet. - Az pedig, hogy milyen halálra vágysz, a lehető legkevésbé sem érdekel Black, majd én megoldom, de azt előre megígérhetem, hogy nem lesz kellemes. – ezzel a témát lezártnak is tekinteném, de Sirius csak nem törődik bele abba, hogy nekem legyen igazam és végre orvoshoz vihessem, tovább ellenkezik.
- Megmondtam, hogy nem foglalkozunk velem! – suttogom még oda csak, hogy az enyém lehessen az utolsó szó, majd hagyom, hogy a fiú a portréhoz terelgessen. A léptek zaja egyre erőteljesebben hallatszik, én pedig kétségbeesetten meredek Rá. - Mi az, hogy nem emlékszel??? – de közben már körbe is tapogatom a keretet. Csavargatok, de semmi, kapcsoló után kutatok a kezemmel közben suttogva dühöngök. - Ha ezt átvészeljük, akkor intenzív kurzusra jelentkezem hozzád a „Hogyan szökjünk ki az iskolából, avagy, Titkos kijáratok és egyebek a Roxfortban” témakörben. Ch… egyszer vennénk hasznát a szabályszegéseidnek, és akkor sem emlékszel! – vetem oda épp, mikor valamin megakad a kezem, a következő pillanatban pedig már be is rántom magammal a portré mögé, az pedig becsukódik mögöttünk. - Cseszd meg Black! – ez nagyon meleg volt… - Na és most lángész? Hogyan tovább?
Hozzászólások száma : 25 Join date : 2015. Jul. 24.
Tárgy: Re: Please don't kill me - Sirius & Lily Vas. Júl. 26, 2015 12:23 am
I love all the
DIRTY TRICKS & TWISTED GAMES
You play on me...
Persze, miután kimondtam a szavakat, hamar rájövök, hogy talán megint jobb lett volna, ha előbb gondolkozok, mielőtt beszélek. Van egy olyan érzésem, hogy egyszer ez fogja okozni a halálomat, ez a meggondolatlanság. - De, hallottam a mondást, viszont jelenleg örülök, ha arra emlékezem, hogy mi a nevem, és mi a te neved. Különben nem értem, hogy mi a vallomásokkal a problémák. Azok igenis nagyon hasznosak tudnak lenni. Bár el kell ismernem, talán ebben a szituációban nem a legalkalmasabbak. – Sóhajtok. - Viszont azt nem tudom megígérni, hogy nem lesz több ilyen vallomás, mert valahogy most nem bízok magamban. – Motyogom.
- Nem értem, ezt most miért mondod. Igazán megkedveltem a falat. Jó hűvös, és erős támasz. Ja és persze nem átkoz meg indokolatlanul, mivel nem tud pálcát fogni. Azt hiszem, még egyszer nem szeretnék veled összefutni a sötét folyosón, ha ennyire zaklatott vagy. – A hangomból még sem lehet kihallani neheztelést a történtek miatt, mivel valóban nem haragszom rá. Nyilvánvaló, hogy nem engem akart megtámadni, hanem valaki mást. De vajon kit? - Pedig érdekelhetne. Főleg, ha te akarod nekem kiosztani. Azt hittem kedvelsz annyira, hogy legalább kellemes halált adj. – Mosolyodok el megint, közben igyekszem továbbra is kordában tartani ezt az iszonyatos fejfájást.
Amikor a lépések felhangzanak, már cseppet sem törődöm, hogy a vitában kié legyen az utolsó szó, így az elsuttogott visszavágást ráhagyom, és azzal kezdek foglalkozni, hogy lehetőleg büntetlenül ússzuk meg ezt a kalandot. - Egyszerűen nem emlékszem! Hahó, több száz rejtekhelyet kell a fejemben tartanom! – Suttogom vissza szintén indulatosan. - Ígérem, legközelebb leharaphatod a fejem, de most fogd be és keresd azt a rohadt kapcsolót! – Sürgetem, mert már olyan érzésem van, mintha a léptek gazdája egyenesen a nyakamba lihegne. Mikor már azt hinném, hogy kész, vége, lebuktunk, hirtelen feltárul a kép, Lily pedig beránt engem a biztonságba.
- Huh… basszus. – Nyögök fel, ugyanis jelenleg úgy érzem ez a nagy sietség a kóválygó fejemnek egyáltalán nem tett jót. - Evans, most egyáltalán nem hiányzik, hogy még ki is oktass, oké? Próbálok gondolkozni, de ahhoz csöndet kérek. – Megint nekitámaszkodom a falnak a homlokomat pedig a hűvös kövezethez nyomom, még ha ez fájdalmat okoz is. Gondolkodj, Sirius, gondolkodj! Hova vezet ez a titkos járat? - Induljunk el egyenesen, aztán majd csak kilyukadunk valahol. – Döntöm el végül, és nagy nehezen eltávolodok a faltól. Megint megingok, de most eszemben sincs Lilyre támaszkodni, így is már tök gáz, hogy ilyen helyzetben vagyok.
Hozzászólások száma : 105 Join date : 2015. Jul. 20. Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Please don't kill me - Sirius & Lily Vas. Júl. 26, 2015 1:20 am
Call my name and save me from the dark
A lelkifurdalás hihetetlen méreteket öltött bennem, egyszerűen még a pillantását is kerülnöm kell ahhoz, hogy képes legyek megmaradni vele egy légtérben, ne akarjak azon nyomban világgá szaladni. Sirius ráadásul cseppet sem könnyíti meg a helyzetemet, épp ellenkezőleg, a megjegyzéseivel folyamatosan bűntudatot generál bennem, ami már – már az elviselhetetlen kategóriát súrolja. Annyira szeretnék eléállni és alaposan beolvasni neki, a tudtára hozni, hogy nem, valóban nem szándékosan támadtam meg, hogy már napok óta kialvatlan vagyok, mert különös álmok jelennek meg előttem újra és újra, hogy az idegeim holmi cérnaszálon lógnak, ami bármelyik pillanatban elszakadhat. Beleordítanám a képébe, hogy nem én választottam magamnak ezt, hogy én sem úgy képzeltem, hogy tizenhét évesen egyszer csak kiderül rólam, hogy őrült vagyok és veszélyt jelentek mindenkire magam körül, mégsem tehetem meg, tudom nagyon jól. Senkit sem avathatok be a titkomba, az viszont biztos, hogy minél hamarabb ki kell találnom valamit, nem járhatok örökösen a gyengélkedőre altató bájitalért és nyugtatóért. Talán már így is függőnek tart a gyakornok boszorkány, nem hiányzik, hogy esetleges gyanújáról még az igazgatót is értesítse, és az szaglászni kezdjen utánam. Talán az volna a legokosabb, ha csakugyan eltűnnék a Roxfortból és minél távolabb kerülnék azoktól, akiket szeretek, nehogy újra veszélybe sodorjam őket. Nem, ez nem ismétlődhet meg, hiszen a családom… mind varázstalan… hogyan védenék meg magukat… tőlem? És itt a többiek? Mi van, ha újra megkattanok és rögtön az Adava Kedavrát használom? Édes ég, mi történik velem??? - Ne bízz egyikünkben sem. – suttogom magam elé, mintha csak óva akarnám inteni magamtól, ami voltaképp így is van, de többet nem mondok, így is túl sokat tud, amit csak remélni tudok, hogy holnapra elfelejt. - Még pár elmés megjegyzés, amivel emlékeztetsz mit műveltem? Esetleg pólót nem akarsz gyártani azzal a felirattal, hogy: „Evans letarolt 1977”? – túrok bele idegesen a hajamba és még toppantok is egyet, hogy levezessem a feszültséget.
A biztonságot jelentő alagútba kerülve hirtelen elfogott a borzongás, ahogy a hideg fal a hátamhoz ért. - Gondolkodni? Már bocs, de az józan állapotodban sem épp az erősséged, most pedig… - elharapom a mondat végét. - De tudod mit? Éljenek a holdkórosok, játszunk vak vezet világtalant és irány a semmibe… - sóhajtok fel bosszúsan majd én is megindulok, követve a szédelgő idiótát. Mihez kezdjek vele akkor, ha menet közbe elpatkol? Basszus Black, veled mindig csak a baj van!
Tudom, hogy talán nem kellene forszíroznom tovább a dolgot, hogy megtámadt, de mint az általában szintén ismeretes rólam, általában kimondom a gondolataimat. Most pedig, hogy ennyire fáj a fejem szinte semmi sem tart vissza. Nem akarom erősíteni a bűntudatát, mikor láthatóan így is teljesen ki van borulva. Most pedig látva az arcát, legszívesebben az összes szavamat visszavonnám, ha ezzel enyhíthetném a bűntudatát. De ezt majd később. Most sürgetőbb problémánk akadt. Csak akkor szólalok meg újra, mikor már beértünk az alagútba, és biztosan nem vett észre minket senki. - Visszatérve, fogalmam sincs, hogy miért mondtad azt, hogy ne bízzak senkiben. Ki másban bízhatnék, Lily? – Kérdezem sóhajtva. - T e vagy az egyik legjobb barátom. Már hogyne bíznék benned, mikor fontos vagy nekem? Még egyszer ilyen mondatot, nem akarok hallani tőled. – Mondom halkan, lezártnak tekintve ezzel a témát.
- Nem, nem tervezek pólót. Nem vagyok ennyire kegyetlen, bocs, hogy ennyit emlegettem. Felejtsük el, hogy ez az egész megtörtént, oké? – Kérdezem, és megfogadom magamban, hogy tényleg nem fogom többé felemlegetni, hogy mi is történt azon a bizonyos folyosón. Nyilvánvalóan sokkal jobb lesz így neki, és habár sokan nem néznék ki belőlem, igenis sokat törődök azokkal, akik igazán fontosak nekem, Lily pedig e kevesek közé tartozik. - Mi az, hogy most pedig? Igenis, tudok gondolkozni! Ezt bizonyítja azt is, hogy egyáltalán tudtam hol van itt egy átjáró, mikor nem olyan rég még azt sem tudtam a kastély melyik részén vagyunk. Szóval örülj neki, hogy legalább ennyi eszembe jutott, és ne duzzogj. – Mondom neki sóhajtva.
- Minden rendben lesz. – Bizonygatom, miközben tapogatózva elindulok egyenesen. Persze, az orromig sem lehet látni, így inkább előveszem a pálcámat, ha Lily ugyan visszaadta. - Lumos! – Motyogom el a varázsigét, mire fény gyullad a pálca végén, ezzel már megkönnyítve a továbbhaladás útját. Így már csak nem fogok megbotlani, és elesni. - Különben pedig, nem mindegy hogy hová vezet? Az volt a lényeg, hogy ne vegyenek észre minket, arra pedig tökéletes volt ez a járat, el kell ismerned. – Mondom, miközben szép komótosan teszem az egyik lábam, a másik elé. - Akárhol is lyukadunk ki, az a fontos, hogy nem kaptak el bennünket. – Teszem még hozzá, hogy védjem az ötletemet.
- Szerinted mégis miért mondtam Orion? – suttogom fájdalomtól átitatott hangon, szándékosan használva a második nevét. Ki tudja, talán már nem is emlékszik rá, bennem mégis élénken él az egyesség, amit elsőben kötöttünk, hogy csak akkor szólítom így, ha valami baj van, és jelezni akarok neki. Akkor még olyan menő dolognak tűnt, titkos kód, amit csak mi ismerünk, mégsem volt rá szükség, egészen mostanáig… Istenem, vajon tényleg azt szeretném, hogy emlékezzen rá? - Meggondolatlanul utánam szaladtál, nem tartottál támadástól, mert bíztál bennem, és tessék, most vérzik a fejed és tántorogsz… - persze tény, hogy eszem ágában sem volt megátkozni őt, bár magamnál voltam, mégsem tudatomnál, de ez nem mentség arra, amit tettem. Veszélybe sodortam az egyik legjobb barátomat, azt, aki annyiszor segített már rajtam, hallgatott meg, ha valami nyomta a szívemet, vagy verte be annak a szemétnek a képét, aki lesárvérűzött… Megbocsájthatatlan! - Akarod hallani vagy sem, ez az igazság, a legjobb, ha csak magadban bízol… - ezzel zárom le magam részéről a témát, továbbra sem szeretem, ha övé az utolsó szó.
- Rendben… felejtsük. – továbbra is kerülöm a tekintetét, a szavaimban pedig szemernyi meggyőződés nem sok, annyi sincsen. Valóban képes volna erre? Elfelejteni, hogy az egyik legjobb barátja rátámadt az éjszaka kellős közepén és sebesülést okozott neki? Tényleg tudna úgy tenni, mintha meg sem történt volna? Fordított esetben én biztos nem tudnék felejteni, elvégre a dolog horderejét nézve… Lehetetlen. Bár igyekeznék színlelni, már biztos, hogy nem tudnék rá úgy nézni, mint azelőtt, tartanék, sőt… talán félnék is tőle. Örökösen az járna a fejemben, hogy vajon mikor ismétlődik meg legközelebb, ez pedig beárnyékolná a viszonyunkat. Hogy mondhatja akkor mégis ezt? Biztos csak vigasztalni akar. - Én kérek elnézést. – felelem a szavaira szemforgatva egy megadó sóhaj kíséretében. Kész, ebben a vitában úgy sem győzhetek, nincs is erőm most a küzdelemhez, hagyom, hogy az legyen, amit ő akar, ennyivel tartozom neki.
- Hát én azért azt nem mondanám, hogy mindegy, mert, ha tegyük fel egy tanár szobájában lyukadunk ki, vagy ne adj isten a kastélyon kívül, akkor enyhén szólva benne leszünk a slamasztikában, nem gondolod? – szinte már látom is magam előtt a képet, ahogy egyszer csak felbukkanunk az igazgató ágya mellett, mikor pedig az felriad, megkínáljuk egy pohár meleg tejjel… Jesszusom, mik járnak a fejemben?
Hozzászólások száma : 25 Join date : 2015. Jul. 24.
Tárgy: Re: Please don't kill me - Sirius & Lily Hétf. Júl. 27, 2015 12:35 am
I love all the
DIRTY TRICKS & TWISTED GAMES
You play on me...
Mikor kimondja azt, hogy Orion hirtelen összeszorul a torkom. Tisztán emlékszem az egyességünkre, és most már teljesen egyértelmű, hogy valami nagy baj van. Én vagyok az a személy, aki elképesztően vak tud lenni mások problémájára, mert egész egyszerűen nincs szemem hozzá, de azért még nekem is feltűnt, hogy az utóbbi időben Lily nem a régi önmaga. Most pedig ez már teljesen egyértelművé vált a számomra, még ha rossz tapasztalattal is. - Mondtam már, hogy ez az egész semmiség. – Ismétlem el újra, kissé megint türelmetlenül. - Zaklatott voltál, biztos csak azt hitted rossz szándékkal követlek, és egyszerűen csak meg akartad védeni magad. Megértem, és nem haragszom. Tényleg nem. – Nézek mélyen a szemeibe, hogy tudatosítsam benne a dolgokat. - Ha pedig magamban bíznék, már rég elpusztult volna az emberiség. Tudod milyen vagyok, sokszor egyáltalán nem gondolkozom, mielőtt cselekednénk. – Csóválom a fejem, ami most is, iszonyatosan fáj, de most már hagyom is a témát.
Mikor azt javaslom neki, felejtsük el ezt az egészet, hallom a hangjában, hogy semmi meggyőződés nincs benne. Ezen sürgősen javítanunk kell. Megállok, és közelebb lépek hozzá, majd gyengéd erőszakkal ráveszem, hogy nézzen a szemembe. - Elfelejtjük. Soha nem fogom felemlegetni, soha nem fogom ezzel húzni az idegeidet, és soha nem mondom el senkinek. Nem fogja befolyásolni a barátságunkban, semmiben sem. Nem fogom, azt várni mikor átkozol meg újra, és a szavaid ellenére ugyanúgy bízni fogok benned, mint eddig. Most pedig, téma lezárva. – Lépek tőle még mindig szédelegve távolabb, és indulok tovább. Komolyan gondoltam minden egyes kiejtett szót.
- Igaz, de akkor is van megoldás, ha rossz helyre lyukadunk ki, mert akkor egyszerűen csak visszafordulunk. Mire visszaérünk biztos eltűnt már az a tanár, vagy prefektus, vagy gondnok, aki arra járt. – Mondom bizakodva. Egy kis ideig csendben haladok tovább a járaton, egészen addig, amíg a pálcám fénye meg nem világít egy falat. - Most már emlékszem, hol vagyunk. – Mondom elégedetten, majd megérintek a pálcámmal néhány követ, aminek a hatására a fal félrehúzódik és megjelenik előttünk a prefektusi fürdő. - Nox. – Oltom el a pálcámat, és lépek be a helyiségbe. - Most pedig pihenünk egyet. – Közlöm, mivel megint nagyon szédelgek, és le is ülök a padlóra, a hátamat pedig a falnak támasztom. Kicsit muszáj lesz összeszednem magam, mielőtt folytatnánk az utat, akárhova is indultunk eredetileg. Talán vissza a klubhelyiségbe. - Eresztenél egy kis vizet? A vér sajnos nem segít a tájékozódásban és biztos nem nézek ki annyira jól, mint szoktam. – Eresztek el, egy mosolyt, kissé fáradtan. - Különben pedig… mi a baj? – Kérdezem meg halkan. - Csak akkor hívsz Orionnak, ha nagy baj van, emlékszel? – Nem felejtettem el. Csak megvártam a megfelelő alkalmat, mikor szilárdabb alattam a talaj.
Sirius Black sajnos sokkal jobban ismer engem, mint azt szeretném, ez a magyarázata annak is, hogy átlátott a szitán, azon, hogy nem hiszem el neki, hogy képes elfelejteni a történteket és ezt egyszerűen nem tudta csak úgy annyiban hagyni. Egyszer csak a semmiből megállásra késztet, én pedig nem tehetek mást, mint, hogy engedelmeskedem a gyengéd erőszaknak és végre, hosszú idő után először belenézek a szemébe. - Tudod… ha nem kaptál volna akkora ütést arra a tök fejedre, most egészen biztosan vitába bocsátkoznék veled, ám jelen körülmények között nem látom semmi értelmét, én úgyis tudom, hogy igazam van, te pedig talán nem is emlékszel majd semmire, ha felébredtél. Már persze, ha túléled és nem nyírlak ki az örökös akadékoskodásod miatt. – bár továbbra is igyekszem csipkelődni – szurkálódni, legbelül mégis borzasztóan hálás vagyok Siriusnak a szavaiért, azért, hogy még így is a barátjának tekint, és itt van velem. Tetszik vagy sem, de most nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Mikor ellép tőlem egyszerre fog el a megkönnyebbülés és a kétségbeesés kellemetlen egyvelege, éppen ezért, hogy ezt tompítani tudjam, rögtön indulok is utána.
- Mond, szerinted mennyire jó ötlet azzal a vérző fejsérüléssel ide - oda cikázni a kastély útvesztőiben? Persze nem mintha sajnálnám, ha feldobnád a bakancsodat, mégis azért ciki volna rám nézve, ha épp az én társaságomban véreznél el… - vetem oda mérgesen, mégis világosan kiérződik a hangomból a mélységes aggodalom. Ez a hülye csak megy a saját feje után, látom, hogy nincs jól, mégsem áll meg, még csak egy kötöző bűbáj ereéig sem. Tipikus Black… - Nagyszerű - sóhajtok fel, mikor Sirius közli, hogy tudja, hogy hol vagyunk, majd a falnak támaszkodva kezdem figyelni, mit ügyeskedik. El kell ismernem, most mégis csak hasznát vesszük a folytonos bajkeverésének, elvégre a hihetetlen helyismerete mentett meg minket a lebukástól, amit a sorozatos szabályszegései alatt szerzett. Lehetek büszke vajon egy visszaeső bűnözőre? - Azta… - hatalmasra nyílt szemekkel pislogok be a szemem elé táruló prefektusi fürdőszobába, közben lassú léptekkel követem őt. - Ez jár a prefiknek??? Basszus…. – húzom végig az ujjam a hatalmas medence szélén. - Mától én is prefektus akarok lenni. Ezer éve nem ültem már kádban, és habfürdőt sem tudtam venni… - persze hisz fent csak zuhanyzók vannak és azokon is osztozkodni kell a sok tollászkodó tyúkkal. Egy – egy rossz napomon még a meleg vizet is elhasználják előlem. Erre ez… Nem fair!
- Én ereszthetek neked vizet, de hidd el azzal a fejjel maximum csak egy plasztikai sebész tudna csodát tenni, hogy kinézz valahogy. – piszkálódom, de közben valóban meg is nyitom a csapot, ezt követően pedig leveszek egy szivacsot a polcról, hogy le tudjuk mosni vele az arcát. - Úgy volt, hogy nem emlegetjük… emlékszel? Mellesleg… csak nyelvbotlás volt. Na gyere, ülj ide a szélére, itt könnyebben lecsutakollak.
Hozzászólások száma : 25 Join date : 2015. Jul. 24.
Tárgy: Re: Please don't kill me - Sirius & Lily Kedd Júl. 28, 2015 12:18 am
I love all the
DIRTY TRICKS & TWISTED GAMES
You play on me...
Nem kellene csodálkoznia azon, hogy ennyire ismerem, hiszen már több mint hat éve, szinte folyamatosan együtt vagyunk, barátokként. Másnál nem venném ezt észre, hiszen tényleg nem vagyok jó az ilyenekben, de nála azért már feltűnik. Az lenne a szégyen, ha nem vettem volna észre, mert akkor az azt mutatta volna, hogy egyáltalán nem vagyok jó barátja nem csak neki, hanem annak a kevésnek sem, akik igazán fontosak nekem. - Lily, nem fogok semmit elfelejteni, és tessék csak, akadékoskodj, hiszen most már tudod, hogy mennyire élvezem a veled való vitatkozást. – Vigyorgok rá. - Abban pedig biztos vagyok, hogy nem nyírsz ki. Tudom ám, hogy ahhoz túlságosan is imádsz. – Látszik, hogy kezdek egy kicsit jobban lenni, habár a fejem továbbra is hasogat, de azt hiszem, már kezdem megszokni a fájdalmat és már azért nem tűnik olyan rossznak.
- Hidd már el, hogy nem olyan vészes. Csak annak tűnik, de nem az. – Bizonygatom. Ez kicsit nekem is sántít, de semmi kedvem újra bevonulni a gyengélkedőre, mikor így is rengeteg időt töltök ott, a különböző párbajoknak és kviddicsbaleseteknek köszönhetően. Úgyhogy eszemben sincs elmenni oda. Inkább szenvedek. Közben pedig be is érünk a prefektusi fürdőbe, én pedig önkéntelenül is elégedett mosollyal szemlélem Lily reakcióját. - Miért nem szóltál előbb? Bármikor be tudtalak volna ide hozni, csak kérned kell. Én mindig ide járok, ha úszni támad kedvem. – Vallom be. - De most már ide tudsz jönni, amikor csak kedved tartja. Látod, vannak előnyei, ha valaki annyit kóborol a kastélyban, mint én. – Mondom büszkén mosolyogva.
- Hé! Ezt most nem értem, miért mondod. Nagyon is jól nézek ki! Különben is mi a franc az a plasztikai sebész? – Kérdezem, miközben nagy nehezen feltápászkodok, és odamegyek a medence széléhez és ott újra leülök. Remélem, nem szédelgek bele. - Tudom, hogy úgy volt, de kétlem, hogy nyelvbotlás lett volna. Szóval ki vele mi a baj? – Kérdezem meg, hátha végül csak válaszol nekem. Miközben ő éppen mossa le a vért az arcomról, én suttyomban azt figyelem, mennyi vízzel telik meg a medence. Szerencsére sokkal gyorsabban halad úgy, hogy varázslattal felturbózták a csapokat, így hamarosan fel is töltődik. Gyanítom, hogy Lily úgysem fog válaszolni a kérdésemre, így amikor megkapom a negatív választ, hirtelen belököm a medencébe. S hogy ne legyen egyedül én is bedőlök mellé. - Gondoltam szívesen kipróbálnád. – Közlöm vele vigyorogva, amint felbukkantam a felszínre. Ez így utólag már egyáltalán nem jó ötlet, a víz baromira csípi a fejemet és a szédülés sem múlt el, így nekitámaszkodok a medence szélének. Ezért most tényleg meg fog ölni.
Vajon milyen lenne az életem akkor, ha azon a bizonyos reggelen, mikor először szálltam fel a Roxfort Expresszre nem Siriusékkal hoz össze a sors, hanem teszem azt Potterrel vagy Narcissával? Lehet, hogy akkor sosem alakult volna ki köztünk ilyen szoros barátság? Hogy akkor csak háztársak lennénk, akik olykor – olykor köszönnek egymásnak a folyosókon, ha elhaladnak egymás mellett és semmi több? Ekkora jelentőséggel bírna, azaz ominózus eset, minden azon múlt? Ki hitte volna, hogy egy alapos beszólás a kártyázó fiúknak arról, hogy akár segíthetnének is felpakolni a motyómat a poggyásztartóra ahelyett, hogy csak bámulják, hogy egy szó nélkül beléptem és erőlködöm ennyire hatásos lesz.... Nem csak, hogy egyszerre pattant fel Remus és Sirius is, hogy segítsen, de aztán még a játékba is bevontak, az út során pedig teletömtük magunkat egy csomó édességgel. Milyen régen is volt már. - Egy, nem vitatkozom, mert amint látom te tényleg mazochista vagy és élvezed, nekem pedig eszemben sincs kielégíteni ezt a beteges vágyadat. Kettő, nem imádlak, soha nem is imádtalak és soha nem is foglak imádni, világos? Akkor már inkább egy trollt vagy egy kerti törpét. Három… engem nem tudsz átverni, tudom, hogy kínlódsz, de tudod mit? Rád hagyom. Ha ettől nő a büszkeséged, akkor elhiszem, hogy nem is olyan vészes az a seb, és így már azt is tudom, hogy ápolásra sem szorulsz. – jelentem ki határozottan, azzal a bizonyos Lily féle szurkálódó éllel a hangomban.
- Talán azért, mert nem vagyok olyan visszaeső, notórius szabályszegő, mint amilyen te vagy Sirius Black? Bár nagyon csábító annak a lehetősége, hogy ide járjak és élvezzem a habfürdőzést, mégsem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha azt jogosulatlanul tenném, ráadásul… most, hogy tudom, bármikor felbukkanhatsz a mögül a fal mögül, nem is tudnék békében meglenni, ki tudja mikor lesnél meg… Perverz! – a szavaim végét egy nyelvnyújtás követi majd felkacagok, annyira abszurd már ez az egész este. - Azért mondom, mert ez az igazság. A plasztikai sebész pedig olyan orvos, aki átformálja az emberek arcát és egyéb testrészeit varázslat, bájital vagy efféle nélkül egy kórházban. Röviden. – vonom meg a vállam. Olykor még mindig furcsa számomra, hogy egyes dolgokat külön el kell neki magyaráznom, de hát ő nem ismeri a mugli világot, így hát nem is tudhat egy csomó mindent.
- Látom mégsem vagy képes tartani a szavad. – sóhajtok fel miközben elkezdem lemosni a vért az arcáról. Egyszerűen képtelen vagyok bevallani neki, hogy kezdem elveszíteni az eszem, hogy felőrölnek azok a különös, olykor ijesztő álmok, mint amilyen a mai is volt. Nem megy, bármennyire is szeretném, ráadásul sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá… - Talán majd egyszer… de nem most. – ezzel lezártnak tekintem a témát. Már épp nyúlnék újra a szivaccsal az arcához, mikor egyszer csak lökést érzek, a következő pillanatban pedig csobbanok a medencében, ahogy a fiú is. - SIRIUS ORION BLACK, EZÉRT MOST MEGÖLLEK!!!! – kiáltom mikor felszínre úszom, majd ügyet sem vetve a sebére fröcskölni kezdem. - Te anyaszomorító pojáca! Én segíteni akarok neked, erre te orvul belöksz? FULLADJ MEG!!! – fröcskölöm képen, majd csurom vizesen kikászálódom a medencéből és elkezdem csavargatni a ruháimat háttal neki.
Mai napig örömmel emlékezek vissza arra a bizonyos első napra, mikor a Roxfortba utaztam. A lelkesedésemet csak az árnyékolta be, hogy Regulust akkor még otthon kellett hagynom, hiszen már kicsiként is nagyon jó volt a kapcsolatunk, még ha szerettük is szurkálni egymást. Az a vonatút, viszont annyi mindent megváltoztatott. Akkor ismertem meg Lilyt és Remust. Szép, régi emlékek… most pedig még mindig a barátaim, és már kétségtelen, hogy ez akkor is így fog maradni, ha a tanév végeztével elhagyjuk az ódon kastély ismerős folyosóit. - Egy, nem vagyok mazochista, egész egyszerűen csak tök jó látni, ahogy dühös leszel, olyankor mindig kipirulsz, a szemeid pedig szikrákat szórnak. Olyankor igazán csinos vagy. Nem mintha, máskor nem lennél az, de vitatkozás közben még inkább. – Fogalmam sincs miért mondom ezeket, még mindig arra a számlára írom, hogy ennyire beütöttem a fejem. Csakis ez lehet az oka, semmi más. Ugye? - Kettő, valld csak be, hogy igenis imádsz. Sokkal jobban, mint egy trollt, vagy egy kerti törpét. Én sokkal jobban nézek ki, mint azok a lények, és habár jelenleg ezt másképp gondolhatod, de ezerszer okosabb is vagyok náluk. – Szögezem le, mert még képes lenne ezzel húzni az agyam. Nem is értem, hogy az emberek miért gondolják azt, hogy ostoba vagyok, pusztán azért, mert lusta vagyok leülni és bemagolni az anyagot. Attól még, hogy nem vagyok szorgalmas, az nem jelenti azt, hogy nincs eszem semmihez.
- Három, valóban nem szorulok ápolásra, és köszönöm, hogy ezt végre elismered. – Mosolygok rá. Tényleg utálom, ha gyengének látszom, előtte meg valahogy különösen nem akarok annak tűnni, így mindent megteszek azért, hogy erősebbnek látsszak, mint amilyen vagyok. Ahogy látom, így is van elég problémája, még ha azokat nem is akarja velem megosztani. - Jaj, Lily, te és a lelkiismereted. – Sóhajtok fel, de közben mégis mosolygok. - Jó lenne, ha néha, egész egyszerűen csak fittyet hánynál a szabályokra és önzőn egyszer az életben magadra gondolnál. Az éjszaka közepén senki nem jön ide, még a prefektusok sem, és ha előre szólsz, hogy szeretnél idejönni, akkor én sem fogok megjelenni még csak véletlenül sem, hogy leskelődjek. Még akkor sem, ha biztosan szép lenne a látvány. – Vigyorgok. - De ennyire perverz talán nem vagyok. – Jó látni végre, hogy nevet, mostanában kevésbé láttam boldognak, ami aggasztó.
- Nem hiszek neked! Ami pedig a plasztikai sebészt illeti, tényleg semmi szükségem rá, én úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Ezt mindenki tudja. – Bólintok hozzá, komolyan. Hát igen, látszik az önértékelésemmel egy csipetnyi probléma sincs. - De, tudom tartani a szavam. Egész egyszerűen csak aggódok érted. – Ez is olyan dolog, amit, ha nem ütöm be a fejem, akkor biztosan nem ejtek ki a számon. - Rendben. – Bólintok végül rá, és ezzel én is lezártnak tekintem a témát, legalábbis most. Épp ezért lököm bele a medencébe. Mikor kiabálni és fröcskölni kezd, akaratlanul is felnevetek. - Bocsi, de ezt nem bírtam kihagyni. – Nevetek tovább, aztán figyelem, ahogy kikászálódik a medencéből és elkezdi csavargatni a ruháit. - Tudod, vizesen is jól nézel ki, nem csak idegesen. – Vigyorgok tovább.
Hozzászólások száma : 105 Join date : 2015. Jul. 20. Tartózkodási hely : London
Tárgy: Re: Please don't kill me - Sirius & Lily Szer. Júl. 29, 2015 1:32 am
Call my name and save me from the dark
Sirius különös viselkedését lassan egyre nehezebben vagyok képes az ütés számlájára írni. A vallomása mely szerint direkt piszkál, hergel engem egyfolytában, mert élvezi a vitáinkat már önmagában elég volt ahhoz, hogy sérültnek nyilvánítsam, de most, ahogy elhallgatom, ahogy arról beszél, hogy milyen vagyok, mikor mérgelődöm… Te teremtő édes isten! Csinos??? Én??? He??? Mármint persze, mástól is hallottam már ezt, apu munkatársaitól, a szomszéd bácsitól, Mrs. Maynardtól az iskolában, de, de… ő Sirius… neki nem lehetnék csinos!!! Főleg nem veszekedés közben! Még, hogy szikrákat szórnak a szemeim, meg kipirulok… mi vagyok én basszus, elektromos paradicsom??? - Ide hallgass Black, most már komolyan aggódom érted, lehet, hogy sokkal nagyobb volt azaz ütés, mint hittük és súlyos agykárosodást szenvedtél el, ami talán gyógyíthatatlan… Sürgősen meg kellene nézetni téged egy orvossal, vagy legalábbis meglékelni a koponyádat, nehogy nőjön benne a nyomás és még több baromságot hordj össze, amit holnap aztán ügyesen kell kimagyaráznod, tiszta fejjel. Ha gondolod invitozom gyorsan egy csákányt, és részemről mehet is a buli. – pislogok rá a lehető legártatlanabb nézésemmel, ám legbelül fortyogok. Ez egy idióta, egy két lábon járó természeti katasztrófa, egy egy… nincs is erre jó szó. Csapás! De mégis van. - Mellesleg… a troll és a törpe hozzád képest kész professzorok, szóval próbálkozz inkább alacsonyabb rendű létformáknál, mint amilyen a plankton, az amőba vagy a Mardekárosok legjava. – legbelül mélyen valami megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy minden szavára replikázzak, hogy szívjam a vérét, már azt a keveset, ami még van neki. Olyan mintha csak a lételememmé vált volna a szívatása… Omg! Rémes gondolat!
- Igen Black én és a lelkiismeretem, mert nekem legalább van olyanom. Meglehet, hogy csakugyan szeretném használni a fürdőt, hogy képes lennék órákat lubickolni a habokban és élvezni, hogy a sok hülye tyúk nem használja el előlem a meleg vizet, mégsem teszem meg, mert egyszerűen nem megy. Vicces, az aranyvérűek állandóan arról magyaráznak, hogy mennyi mindent tudnak, mi mindenre ki lettek tanítva, etikett, anyám kínja, de a tisztesség úgy látszik, hiányzik a példatárból. – vetem oda mérgesen. Igazán nem is rá haragszom, sokkal inkább arra a sok beképzelt marhára, akik rendszeresen kioktatnak és önmagamra, amiért nem vagyok képes ilyen hülye szabályok felett átsiklani, de olyan jól esik most lekiabálni a fejét… - Több megjegyzést pedig, ha lehet, az éjszaka folyamán már ne tegyél rám, vagy velem kapcsolatban, mert félő, hogy véletlenül belefojtalak a vízbe.
Sóhajtva hallgatom végig Sirius öntömjénező szövegét, majd a végén vágok egy fintort. - Mindenki tudja? Miért, hirdettél a Reggeli Prófétában? Mellesleg, csak mert egy – két buta liba ágyba bújt veled, az még nem jelenti, hogy tökéletes vagy, csak, hogy azok piszok elkeseredettek és ostobák voltak. Ez minden. – vonom meg a vállam. Kerülni igyekszem a témát, hogy mi a bajom mostanában, erre válaszként ő belök a vízbe. Éretlen óvodás! És nem, véletlenül sem áll le, mikor kikászálódom a vízből és csavargatom kifelé a ruháimat, ő tovább osztja a szellemes megjegyzéseit. - Mond, nem fognád be végre? Rohadtul idegesítesz Black! Inkább itt hagylak elvérezni, úgy legalább már nem mész az agyamra! – ezzel ki is trappolok az ajtón és úgy, ahogy vagyok, csurom vizesen, visszaindulok a klubhelyiség felé. Már az se érdekel, ha elkap egy tanár, csak Tőle legyek minél messzebb.
Nem tehetek róla, egyszerűen úgy érzem most magam, mintha valaki kinyitott volna bennem egy csapot, úgy áradnak belőlem megállíthatatlanul a szavak, és pillanatnyi időm sincs arra, hogy meggondoljam magam. - Pedig semmi ok az aggodalomra. Biztosan nem szenvedtem agykárosodást, és semmi szükségem lékelésre. Lehet, hogy egy kicsivel több mindent mondok ki, mint amit alapból elmondanék, de komolyan ezeket gondolom. Mindenesetre örülök, hogy nem használod ki, és nem faggatsz ki olyan dolgokról, amiket eszemben sincs elmondani neked. – Mosolyodok el újra. Nem is értem, hogy miért lett ideges azért, mert elmondtam neki, hogy csinosnak találom, amikor mérges. Inkább örülne neki, mint minden normális lány, ha bókolnak neki. Bár lehet, ez a reakciója azért van, mert barátok vagyunk, ha nem lennénk, akkor talán jobban értékelné. De ebbe most inkább nem is gondolok bele. - Reménytelen vagy. – Mondom sóhajtva a szavaira, de már nincs is erőm tovább harcolni vele. Kezdek nagyon belefáradni a vitáinkba, és az is egyre nehezebb, hogy magamnál maradjak.
- Lily kezdem azt hinni, hogy lassan dühkezelésre kellene járnod. – Ez már kezd nekem is sok lenni, hogy mindenért az én fejemet kiabálja le, meg különben is, ismert rólam, hogy mennyire türelmetlen vagyok, hát ezt is kezdem most már baromira unni. - Én csak felajánlottam a lehetőséget, ha ennyire nem akarsz élni vele, akkor ne, ezért nem kell leordítani a fejem! – Kezdek igazán dühös lenni. - Arról meg aztán végképp nem tehetek, hogy aranyvérűnek születtem. – Az előbbi tréfálkozó hangnemnek már nyoma sincs, tényleg felidegesített. - Nem is fogok, jelenleg rohadtul elegem van belőled! – Csattanok fel. Én tényleg igyekeztem olyan lenni, mint eddig, de most már kezd kiütközni, hogy tényleg nem vagyok jól, ráadásul ez, hogy már lassan azért is engem hibáztat, mert ne adj, Merlin esni kezd az eső… Felbosszant, egyik pillanatról a másikra. A további megjegyzéseit inkább nem is válaszolom meg, de nem tudom, ki vág durvább dolgokat a másik fejéjhez. Nekem ebből már elegem van, így szinte megkönnyebbülést érzek, mikor kiviharzik.
Mikor végre eltűnik, most már tudok foglalkozni azzal, hogy valahogy kimásszak a medencéből. Ez nem kicsi feladat. Mikor sikerül, jó pár percig fekszem a padlón és próbálom összeszedni magam, majd mikor ez úgy ahogy összejön, megszárítom magam egy szárítóbűbájjal, és nagy nehezen, feltápászkodom. Sokkal lassabban megyek, mint Lily, de hála a helyismeretemnek, még így is beérem, mert levágom az utat. Továbbra is próbálom azt mutatni neki, hogy mennyire jól is vagyok, így csak egy röpke mondat erejéig szólok hozzá, mielőtt lehagynám. - Van egy falikárpit, ami lerövidíti az utat a következő sarkon. – Mondom neki halkan és én már el is tűnök azon a bizonyos sarkon. Hogy végül erre jön, vagy sem, olyan mindegy, mert jelenleg nem foglalkozok vele. Egyenesen a hálókörletbe megyek és beesek az ágyba. Még mindig forog körülöttem a szoba. Remek. De nem kell sok hozzá, hogy félig-meddig álomba, vagy éppen öntudatlanságba merüljek. Kemény volt ez az éjszaka.
Kezdőlap 
Szomb. Márc. 26, 2016 10:07 pm by 
xD
