Büntetőmunka. Már megint. Komolyan nem hiszem el, hogy a professzoroknak miért az a legnagyobb szórakozásuk, hogy szegény, ártatlan diákokat azzal terrorizálják, hogy elveszik azt a kevéske szabadidejüket is… Na jó, tudom, hogy ez túlzás. Nyilván nem adnak olyanoknak büntetőmunkát, akik ártatlanok, de hát akkor is. Én most tényleg nem csináltam semmi rosszat. Jó, lehet, hogy pár mardekáros napokig színes hajjal fog rohangálni a folyosókon, de én csak szívességet tettem nekik. Sokkal jobban áll nekik a rikító narancssárga, a kanárisárga, na és persze a dögös rózsaszín haj, mint az eredeti. Úgyis mindig feltűnést akarnak kelteni, nem? Hát akkor meg nem értem ezt a nagy felháborodást, főleg a tanárok részéről nem. Főleg mivel láttam, hogy páran nagyon vissza akarják fojtani a nevetésüket. Chh… és azért kell engem büntetni, mert okoztam egy jó napot mindenkinek. Hol igazságos ez?!
Még mindig az engem ért igazságtalanság miatt bosszankodva, sietek végig az üres folyosókon. Az idő is a hangulatomat tükrözi: szakad az eső, és erősen fúj a szél. Már egészen besötétedett, pedig még csak a délután közepe van. Ráadásul szombaton. Minden diák, akinek van egy kis magának való esze, kényelmesen befészkeli magát a klubhelyiségbe, robbanós snapszlit játszik a barátaival, vagy éppen varázslósakkot, esetleg megbeszélik a heti eseményeket. Erre én meg a gyengélkedő felé trappolok, zord arckifejezéssel, felkészülve arra, hogy hamarosan pucolhatom az undorító ágytálakat. A világ legrosszabb büntetőmunkája. Sajnos túl hamar is érek oda az ajtó elé, ezért egy keserű sóhajjal nyomom le a kilincset és lépek be a gyengélkedőre. Úgy látszik én érkeztem először, még nem látom a professzort, akinek az a feladata, hogy elkobozza a pálcámat, sem a másik szerencsétlent, akit szintén erre a csodás feladatra kárhoztattak. Az ágyak jórészt üresek, egy-kettőn látok csak diákot, akik vagy alszanak, vagy pedig könyvvel ütik el az időt. De olyan is akad, aki csak meredten bámulja a plafont. Lefogadom, hogy számolja a perceket, mint ahogy én is tettem már olyan sokszor az itt tartózkodásaim ideje alatt. Türelmetlenül fonom össze magam előtt a karjaimat és várom, hogy végre túl legyek ezen az egészen. S akárki, akármit mond: akkor is jó poén volt!
Words: 344 || Notes:Na végre ezt is sikerült megalkotni xD
Rodolphus Lestrange 7. évfolyam
Hozzászólások száma : 23 Join date : 2015. Jul. 26.
Tárgy: Re: Weekend punishment - Rod & Sirius Pént. Okt. 23, 2015 12:48 am
"Boys and girls of every ages, wouldn't you see something strange?"
A pálcám ébreszt a délutáni szundikálásból, mivel hétvége van és én hajnalban feküdtem le aludni, még szép hogy ilyenkor alszom, vagy legalábbis olyasmit művelek, és kell hogy időben felébredjek, de nem éppen örömteli ez a felkelés. Pláne nem, hogy nekem ma még büntető munkára is kell mennem, mert pár griffendéles még egy ideig kellemetlen utóhatásoktól szenved. Tündér fülekkel és miegyéb másokkal, ami szerintem vicces, és én csak a bűbájtan órán tanultakat alkalmaztam, nem kell rögtön büntetni érte, de hát dehogynem... Úgyhogy most mehetek is. Kaptam róla értesítést hogy mikor és hová kell mennem de nem tett boldoggá hogy valaki mással kell csinálnom. Rohadt lelkes vagyok, de tényleg, szóval felöltözöm, és elindulok lassan, nagyon lassan nehogy idő előtt odaérjek a gyengélkedőre, és már mindenféle rémes ötlet megjárja a fejem. Voltam már itt párszor, nehéz lenne olyan feladatot adniuk, amit még nem csináltam, beleértve az ágytálakkal való szarakodást is. Undorító egy munka. Belépek, és az első amit megpillantok, az Black. - Nohát Black, szóval veled kell osztoznom a bünti munkán - jegyzem meg ahogy behúzom az ajtót magam mögött és a javasasszony része felé megyek, ahol távolabb lehetek a betegektől, akik itt lebzselnek. Nincs is semmi bajuk csak nem akarnak órára járni. Lusta banda. Nem is értem őket. Aztán megjelenik a nő is. - Nohát fiatalurak! Csak hogy itt vannak! Nyomás befelé, felcimkézhetik az összes kórlapot.... - adja ki az utasítást rikácsolva és megmutatja miket is kellene megcsinálni. Öregem az a kupac egy méternél is magasabb! - Ez most komoly? - teszem fel a költői kérdést de addigra már magunkra is hagy így leülök az asztal egyik oldalára. Már csináltam ilyet, de attól még rém unalmas. - Csináltál már ilyet, Black? - vagy még azt is nekem kell elmesélnem ennek az idiótának hogy mit kell hova írogatni? Az igazán remek lenne, tényleg, komolyan. Fantasztikus ez a szombat.
Nem kell olyan sokat várnom, és máris megjelenik… Rodolphus Lestrange. Csodálatos. Ez nagyobb büntetés, még magánál a büntetőmunkánál is. Most komolyan azt gondolták, hogy ez jó ötlet, hogy minket bezárjanak egy helyiségbe, ráadásul órákig? Csoda lesz, ha végül egyikünk sem köt ki az egyik betegágyon. De azt hiszem, most vissza kell fognom magam, mert akkor kevesebbet időt kell vele eltöltenem. - Úgy tűnik, Lestrange. – Mondom gorombán, egyértelműen látható az arcomon, hogy nem örülök a ténynek, de jobb lesz, ha befogom a szám, és minél kevesebbet szólok hozzá. Akkor talán nem bosszant fel annyira, hogy párbaj legyen a vége. Egyből végigfut rajtam egyfajta borzongás, amikor megjelenik a javasasszony, aki mindig is… elég furán viselkedett, mikor kénytelen voltam az itteni vendégszeretet élvezni. Sokkal jobb lett volna, ha a fiatalabb, csinos gyógyító adja ki az utasításokat, de azt hiszem ez túl nagy kérés lett volna.
Egy sóhaj kíséretében én is leülök az asztal másik végére, és már húzom is magam elé az egyik nagy kupac papírost. - Igen, csináltam. Különben is, ezt még egy elsős is meg tudja csinálni. – Sziszegem a fogaim közül, és közben kissé indulatosan veszem le a kupac tetejéről az első papírt, és bőszen nekiállok a feladatnak. Talán abban reménykedem, hogy így hamarabb végzünk, és akkor nem kell tovább egy levegőt szívnom a mardekárossal. Épp ezért csendben végzem a feladatom, amúgy sincs miről beszélgetnem vele. Nagyon remélem, hogy neki sincs más célja, csak hogy minél előbb túl legyünk az egészen és folytassuk az életünket ott, ahol abbahagytuk. Ráadásul most amúgy sincs hangulatom semmilyen párbajozáshoz, vagy gyűlölködéshez. Túl sok minden történt mostanában. - A fenébe… – Jegyzem meg magamnak, mikor a kupac csak nem akar kisebb lenni.
Kezdőlap 
Szomb. Márc. 26, 2016 10:07 pm by 
