Lily Evans

„Lily okos, bátor és nagyon bájos teremtés, aki mindenkiben meglátja a szépet és jót, még akkor is, ha az illető nem talált magában se szépet, se jót. Nem tűri az igazságtalanságot, és azt, hogy a gyengébbeket bántsák, azt pedig végképp nem, hogy valakit a származása miatt ítéljenek el. Nem csak tehetséges, de roppant szorgalmas is, néhány tanára szerint sokkal inkább a Mardekárban lenne a helye, ami ellen viszont kézzel – lábbal tiltakozik. Mindig is gyűlölte a fekete mágiát, ezért készül aurornak, hogy részt vehessen a sötét varázslók kézre kerítésében. Mit is mondhatnék még róla, ő egyszerűen csak Lily, az egyik legjobb barátnőm.”

Nem szép dolog a hallgatózás, én mégis vétkes vagyok benne, ahogy abban is, hogy képtelen vagyok felejteni. Rövidke életem során számtalan párbeszédet folytattam már le családtagokkal, barátokkal, sőt még vadidegenekkel is, vagy egy millió órán vettem részt, mégis szerénytelenség nélkül állíthatom minden egyes szóra emlékszem, ha kell hibátlanul vissza is idézem őket. Ez a néhány mondat tavaly hangzott el Sarah Collins szájából mikor egy évfolyamtársunkkal, Kitty Fieldssel beszélgetett a klubhelyiségben. Épp visszatértem a könyvtárból és készültem nekilátni a bájitaltan beadandómnak, mikor megütötte a fülemet a nevem, a kíváncsiságom pedig túl erősnek bizonyult ahhoz, hogy egyszerűen csak tovább sétáljak. Azóta sem tudtam elfelejteni, időről – időre felötlik bennem és elgondolkodtat. Tényleg ilyen volnék? Vagy csak Sarah látja ezt? Aztán újra és újra ugyan arra jutok: jobban sikerül megtévesztenem az embereket, mint azt hittem…

Kár volna tagadni, javarészt tisztában vagyok azzal, amit rólam gondolnak az emberek, olykor kifejezett elégedettséggel tölt el, hogy, ha megdicsérnek, mégis a szorgalom, a kedvesség és a határozottság mögött, amiket igyekszem egy megnyugtató, barátságos mosollyal fűszerezni, igazából egy igencsak bizonytalan, sokkal – sokkal összetettebb jellem rejtőzik, mint hinnék. A talpraesett, céltudatos, csípős nyelvű Lily Evans, ha egyedül van és nem épp egy tetű Mardekárost oszt ki fél a sötétben, a viharban és a szűk helyeken, legszívesebben pedig felsikítana, ha egy pók mászik a ruháján. Ez a Lily, akit nem látott még senki sem, még, ha magának be sem ismerné, azért igyekszik ennyire a tanulásban, hogy bebizonyítsa a tanárainak, a hülye aranyvérmániásoknak, de legfőképp saját magának, hogy méltó a varázserőre, arra, hogy a Roxfortba járjon és egy nap az aurorságra is, még, ha nem is aranyvérű, hanem mugli születésű. Ez a Lily közel sem olyan karót nyelt, mint amilyennek sokan nézik és van humora, ellentétben Regulus és Sirius feltételezéseivel. Neki is vannak rossz napjai, ő is szokott káromkodni, még, ha magában is, egy nehéz hét után pedig szívesen gurít le egy – két pohár Lángnyelv whiskyt egy – egy érdekes könyv társaságában. Amondó vagyok senki sem tudja róla, hogy csokoládéfüggő, hogy kész kis illegális raktárt rejteget az ágya alatti padlódeszkák alatt, ahogyan azt sem, hogy ő dugta el Sirius kedvenc kviddicses könyvét, mikor az hárpiának titulálta egy veszekedésben. Azóta se adta neki vissza, majd csak akkor fogja, ha a srác tanult a hibájából, valakinek végtére is meg kell nevelnie, nem igaz?

És ez még csak néhány dolog, amit elrejt a felszín, sokkal sötétebb, kellemetlenebb dolgok is megbújnak még a mélyben, olyanok, amikkel egyelőre képtelen vagyok szembe nézni. De vajon meddig húzhatom – halaszthatom az elkerülhetetlent?

Még mindig reszketek akár a nyárfalevél, a homlokom telis – tele hideg verejtékcseppekkel, a talpam pedig fázik, ahogy mezítláb lépdelek a jeges kövezeten egyik sötét folyosóról a másikra. Talán még sosem kalapált ennyire a szívem, mint most, nem tudnám megmondani, hogy az álmom tehet e róla vagy a tudat, hogy jelenleg is szabályt sértek a kintlétemmel és bármikor rajtakaphatnak… Egyre szaporábban kapkodom a levegőt, a mozgásom gyorsul egészen addig, míg nem már szaladok villám sebességgel a gyengélkedő felé. A pánik erős karjai egyre szorosabban fonódnak körém, nem eresztenek, belém vájják karmaikat. Újra. Ki tudja már hányadik éjszaka ez, mikor különös rémálomból ébredek, ami olyan valóságos, olyan kézzelfogható… Másnap persze kialvatlan vagyok, néma és nyűgös, s bár a többiek egyelőre beérik azzal a magyarázattal, hogy megint hajnalba nyúlóan tanultam, ki tudja, hogy meddig húzhatom még így. Lehetséges lenne, hogy kezdek megőrülni? Hogy a többieknek igaza volt és agyamra ment az a rengeteg információ, amit igyekeztem elraktározni az elmémben? Vagy anya és Petúnia mondta jól, selejtként jöttem a világra?

- Mit keres ilyen kései órában a folyosón kisasszony? Tudhatná, hogy már rég elmúlt a takarodó ideje, maga meg itt lármázik, felveri az összes festményt! – förmedt rám egyszer csak egy kellemetlen férfihang, mire megtorpantam, kis híján felmosva magam előtt a padlót a hirtelen fékezéstől.
- Én… én elnézést kérek…
- Kérhet is ifjú hölgy! Hallatlan viselkedés! Mit keres idekint? Miért nincs a körletében?
- Én… én csak…
- Ki akart surranni a kastélyból igaz? Ismerem én a maguk fajtát, egy kis éjszakai császkálás, séták a Tiltott Rengetegben, légyottok a prefektusi fürdőben…
- NEM! – aztán hirtelen a számra tapasztottam a kezem, ahogy leesett, ezzel még több festmény figyelmét vonom magamra, sőt talán még egy járőröző tanárét is.
- Ne de kérem! Mit kiabál???
- Elnézést, nem lett volna szabad, de én… nem kisurranni akartam, sosem tettem olyat, de…
- De?
- De nem érzem jól magam… muszáj a gyengélkedőre mennem…
- Gyenge mese.
- Tudja mit, maga vaskalapos pojáca? Akkor csessze meg, ne higgye el! – ezzel ismét futni kezdtem a célom felé. Te szent ég, hogy mondhattam ezt???

Még hallottam a hátam mögül szűrődő rosszalló morgást, ám az eszem már egészen máshol járt, kiutat akart találni ebből a pokolból. Mihelyst megérkeztem a gyengélkedő elé már nyomtam is le a kilincset, ám az ajtó zárva volt. Basszuskulcs! Valakinek csak kell lennie odabent! Dörömbölni kezdtem, kétségbeesetten, erősen, hátra – hátra pillantva mintha attól tartanék, üldözőm hamarosan utolér.
- Jól van már, jól van már, jövök! Ne ilyen türelmetlenül! – álmos női hang, számomra mégis a megváltást jelentette. Ahogy feltárult az ajtó úgy gördültek le az első könnycseppek az arcomról.
- Már megint te vagy az Evans? Újabb rémálmok?
- Nem bírom tovább, segítsen nekem… kérem… - vajon megmenthet attól, ami rosszabb a halálnál? Mi történik velem???

ELFOGADVA!

Ó, szegény Lily, látom nem bánik veled kedvesen a sors. Vajon mihez fogsz kezdeni? Megoldást találsz a rémálmaidra, vagy egész egyszerűen beleőrülsz? Mi fog veled történni? Kíváncsian várom a fejleményeket, úgyhogy irány a játéktér és mutasd meg nekem, hogy felveszed a rémálmok ellen a harcot!