Petunia Evans

Én kérem csak egy átlagos lány vagyok. ÁTLAGOS. Csupa nagybetűvel. Nem olyan buggyant, mint a húgom, Lily. Lily… ha tehetném, még a létezését is tagadnám. Különben is szebb és okosabb is vagyok nála. Még akkor is, ha alacsony testmagasságommal, a sötét hajammal, kissé beesett, sápadt arcommal azt mondják, hozzá képest csak olyan semmilyennek számítok. Átlagos, mint mondtam. Bár hallottam már olyat, hogy lehetnék szép is, ha többet mosolyognék és nem ülne olyan mogorva, fennhéjázó arckifejezés az arcomon. De ez hülyeség. Aki átlagos, az átlagos is marad.

Tehetséges talán nem vagyok különösebben semmiben. Viszont legalább normális. Csak ne lenne egy ilyen elcseszett húgom. Egy ilyen bolond… Boszorkány. Mert ilyen nemcsak a mesében van. Nem egyedi eset. Az a közelünkben lakó fiú, valami Perselus is abba az elmeháborodott iskolába jár, amibe a húgom is már hetedik éve. Jobb is. Elég ijesztő dolgokat művelt már kiskorában is. Sejthettem volna már akkor is, hogy nem egészen normális! De hát a testvéri szeretet… Kár, hogy a nagyapánk nem látja annak, ami. Lily így, Lily úgy. Még büszke is rá, mikor hazajön a nyárra, a táskájában varangyokkal, meg patkánnyá változó teáscsészékkel! Téboly! Abban reménykedem, hogy sikerül nyárra valahol Londonon kívül valami szakmai gyakorlati helyet találnom és akkor nem kell vele meg a bizarr tárgyaival, lényeivel összezárva lennem.

Egyébként is gyűlölöm az állatokat. A baglya kifejezetten ijesztő. Meg úgy egyébként is, mind olyan piszkosak. Én pedig utálom a koszt magam körül, nem bírom elviselni. Abnormális. Ha kell hajnalokig ébren vagyok, de a környezetemnek rendben kell lennie! Hogy bogaras lennék? Ugyan! Nézd meg a húgomat! Ő a bolond, nem én! És valamiért mégis úgy érzem, valamiben több, mint én! Mert ő különleges…

Hiába vettek fel egy jogi egyetemre, amiért egyébként vért izzadtam. Így is csak éppen, hogy sikerült elérnem a felvételhez elengedő pontot a teszten és most is csak szenvedek a vizsgákkal. Nem akar a fejembe menni az anyag. Bezzeg Lily… Bár abban a gyogyós iskolában nem lehet olyan nehéz…. Azért kipróbálnám, megnézném egyszer, milyen az. Én tudnék-e patkányt csinálni a teáscsészéből…. Á, nem gondoltam komolyan! Sosem járnék abba a bolondoknak való iskolába!

- Sajnálom, Tuney, sajnálom! Figyelj… Talán ha már ott leszek… ne, figyelj, Tuney! Talán ha már ott leszek, megkereshetem Grindelwald professzor urat és rá tudom venni, hogy megváltoztassa a döntését!

– Én. Nem. Akarok. Menni. Azt hiszed, el akarok menni valami hülye régi kastélyba, hogy egy… egy…. azt hiszed, hogy… hogy bolonddá akarok válni?

A mai napig a fülemben cseng ez a párbeszéd, amit hét évvel ezelőtt folytattunk le a vasútállomáson a húgommal, Lilyvel.  Micsoda ostobaságokat beszélt már akkor is! Hogy én, oda! Még azt is szégyellem, hogy egyáltalán van egy húgom, aki ilyen… zakkant. Valami mégis zavar... Bár a szüleim szemében mindig is én voltam a megtestesült tökély, valahogy... bosszant, hogy tud valamit, amit én nem. Valami félelmetest. Még ha abnormális is…

Én vagyok az elsőszülött, természetes, hogy én vagyok a jobb. Természetes, én már régtől fogva látom,milyen Lily valójában. Láttam már kiskorunkban, hogyan szedi le a virágról a szirmokat anélkül, hogy hozzájuk érne. Kiskoromban sem tartottam ugyan ezt normálisnak, de akkor még zavart egy kicsit, hogy neki megy, nekem meg nem. Persze akkor még kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem… A nagypapám persze ezért is megveregette a kis buksiját. Én meg nem tudtam ilyen trükköket, ezért alig kaptam tőle figyelmet.

Aztán ott volt a városunkban az a Perselus nevezetű srác is. Sosem állhattam. Ő is tudott olyasmiket, mint Lily.  Ők ketten persze remekül megértették egymást és barátok lettek. Lily ugyan próbált megbékíteni minket, de ez nem igazán sikerült. Viszont a húgomat akkor még nem láttam annak, ami. Sokat játszottunk együtt, bízott bennem és talán, valahol, minden bogara ellenére szerettem. Hiszen a testvérem… De aztán… Megkapta azt a francos levelet a dilinyósok iskolájából. A szüleim persze megbotránkoztak, ebből jöttem rá végleg, mennyire nincs is rendben valami a húgommal. Azóta minden figyelmük az enyém. Mégis zavart, hogy ő tud olyan dolgokat, amivel akár sarokba is szoríthat, talán meg is ölhet könnyűszerrel, ha akar. Megijesztett és valahol kissé talán iriggyé is tett ez a fajta hatalom, amit ő feltehetően birtokol, én viszont nem. Ezzel tudom csak magyarázni azt, hogy írtam egy levelet az igazgatónak, hogy nem venne-e föl engem is oda. Csak egy elég hivatalos hangvételű elutasító választ kaptam, ami azért igencsak rosszul esett. Hogy lehet, hogy Lily a jobb? Még egy bolondok házába sem vettek fel, őt meg igen! Csak tudnám, a nagyapánk miért olyan büszke rá! Nekem természetesen eszem ágában sincs olyanná válni, mint ő! De azért szerettem volna, ha az öreg engem is elismer…  Csak hogy ne legyen több Lily semmiben…

Ezért vérrel-verítékkel beküzdöttem magam az egyetemre, de ez persze semmi neki! Szereztem magamnak gyakornoki helyet, most az egyetem mellett lényegében titkárnőként dolgozom. Itt találkoztam egy hozzám hasonló gyakornokkal, Vernon Dursley-vel. Nem egy férfiszépség, de átlagos. Teljesen átlagos. Talán ő is érdeklődik irántam, már randiztunk is párszor. Életemben először valaki érdeklődik irántam! Valamiért sosem volt sikerem az ellenkező nemnél. Többször megkaptam már azt, hogy sznob, utálatos és beképzelt vagyok. De ez hülyeség. Vernon legalább nem mond ilyenekt. Oké, kicsit talán unalmas, ahogy minden találkánkon csak magáról és a kissé egysíkú világnézetéről beszél, de nekem attól még szimpatikus. Ki tudja, akár jó barátok is lehetünk. Vagy esetleg még több. És talán elfelejthetem végre a zakkant húgomat Lily-t és ezt az egész varázslásnak nevezett bolondériát, ami életem legnagyobb kudarcélményát okozta nekem…