Please help me, I'm afraid! - Poppy & Lily

Emlékszem kislány koromban mikor nem tudtam elaludni a mama mindig elmesélte nekem a Rendíthetetlen ólomkatona történetét, aki tűzön – vízen átkelt, szembeszállt mindennel és mindenkivel, hogy a szerelmével lehessen, a meseszép balerinával. A lány naphosszat csak táncolt – táncikált, figyelemre sem méltatva az ütött – kopott kis katonát, ám az mégis rajongással telve figyelte annak kecses mozdulatait. Szegény kis katona minduntalan ugyan arra a sorsra jutott, mire a lány viszonozta volna az érzéseit, addigra beolvasztották, hogy valami hasznosabbat készítsenek belőle, töltényt egy igazi katonának. Szomorú kis mese, én valamiért mégis mindig ezt kértem. Talán titkon abban reménykedtem, hogy egy szép napon a mese más befejezést nyer majd magának, hogy a balerina nem lesz annyira finnyás, hogy az ólomkatona előbb bevallja neki, hogy mit érez, és végül nem olvasztják be, hanem boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Hittem ebben, mégsem történt meg soha. Talán majd egyszer…

Ahogy a kandallóban pislákoló parázs szép lassan kihunyni látszik, az én szemeim is úgy csukódnak le újra és újra, hiába minden igyekezetem. Pedig megfogadtam, hogy nem alszom el, mivel az elmúlt néhány nap után nem bírnék ki több rémálmot. A legutolsó eset, mikor kis híján nagyobb kárt tettem Siriusban, még mindig élénken él bennem, rettegek mi lesz, ha megismétlődik és ezúttal életveszélybe sodrok valakit. Sirius ugyan megígérte, hogy nem beszélünk többé a történtekről, hogy ez nem változtat majd a kettőnk viszonyán, én mégsem voltam képes elfelejteni, az pedig, hogy színleljek, hogy úgy mosolyogjak rá, mintha mi sem történt volna, egyszerűen nem megy. Szerintem ezt érzi ő is, pedig tényleg, tényleg próbálkozom. Sokszor eszembe jutott már, hogy talán az volna a legjobb, ha egyszerűen elmennék a Roxfortból, távol a barátaimtól, a családomtól oda, ahol sosem találnak rám, és egyedül birkózom meg az őrületemmel, mégsem tudtam rászánni magam. Önző dolog elismerem, hisz így továbbra is veszélybe sodrok mindenkit, aki fontos a számomra, mégsem tudom megtenni, beleroppannék. Így hát, jobb ötlet híján marad a küzdelem az alvással szemben…

Tikk – takk… a falióra nem sokkal ezelőtt ütötte el a hármat, abban a pillanatban pedig a kandalló is elsötétült. Magamra maradtam, egyedül a démonaimmal és a reám nehezedő, irtóztató fáradtsággal. Mintha minden egyes tagom ólomsúlyú lenne, különösen a szemhéjaim, melyek fellázadva ellenem lecsukódtak, ma már nem akarnak megmozdulni. Minden egyes idegszálammal küzdöm, harcolok, hogy ne nyomjon el az álom, ám az végül erősebbnek bizonyul nálam, én pedig ott helyben, a kedvenc fotelemben elalszom…

Velőtrázó sikoly töltené be az egész helyiséget, ha nem fogná fel a párna, melybe az arcomat fúrom. A mellkasom fel – le jár, ahogy kapkodom a levegőt, a homlokomról pedig verejtékcseppek tucatjai gördülnek alá, végig az arcomon. A padlón fekszem, pontosabban a kandalló előtti szőnyegen, nem tudom, hogy kerültem oda, sem azt, hogy a díszpárna miként került hozzám, csak azt, hogy megmentett, így nem ébresztettem fel az egész házat. Újra láttam, megint ugyan az az álom… Petunia, Anya és Apa… a sötét varázslók, a sikolyok, és én ledermedek… Merlin segíts!

Szükségem van néhány percre ahhoz, hogy egy kicsit össze tudjam szedni magam, hogy rendezni tudjam az elmémben, hogy hol is vagyok pontosan, hogy ez csak egy rossz álom volt csupán, majd miután ez megtörtént felkelek, hogy elinduljak a már jól megszokott útvonalamon egyenesen a gyengélkedőre. Talán a kimerültség teszi, hogy már fittyet hányok az óvatosságra, világító pálcával járom végig a rideg folyosókat, ügyet sem vetve a festmények panaszáradataira, talán az elkeseredettség, a reményvesztettség. Bár tudnám, miért történik ez velem, miért súlyt engem Merlin. Vajon mit vétettem? Mivel érdemeltem ezt ki? Semmi kétség, lassan elvesztem az eszem, ha nem is az álmoktól, hát a kialvatlanságtól.

Időközben már a gyengélkedő előtt állok, a kezem pedig ösztönösen kopogtat az ajtón, melyen mostanában oly sokszor, szinte minden éjjel. Még mindig remegek, a szemeim duzzadtak és vörösek a sírástól, a hajam kócos, a ruhám pedig gyűrött, látszik rajtam, hogy le se feküdtem, de már ez sem érdekel. Csak várok, várok a megváltó bájitalra, az Álomtalan álomra, hogy nyerhessek magamnak néhány órácska békét, mielőtt újabb nap virradna rá. És ekkor feltárul az ajtó…
- Kérlek… segíts… - suttogom elcsukló hangon. Poppy Pomfrey… te vagy az egyetlen reményem.