Reg & Poppy ~ A gyengélkedés szépségei

Gyönyörű reggelre virradt ma is, én pedig néhány órácska alvás után olyan könnyedén pattanok ki az ágyból, mintha már egy ideje csak erre vártam volna. A reggeliről persze már rég lekéstem, úgyhogy nem kapkodom el a készülődést. Az éjszakai ügyelés sosem okozott nekem problémát, tekintve, hogy nagyon keveset alszom már gyerekkorom óta.

Komótosan felöltözködöm, megfésülöm a hajam és szoros franciakontyba tekerem. Mielőtt elindulnék a gyengélkedőre,  benézek a manókhoz, remélve, hogy kaphatok valami finomságot a konyháról. Lehetséges, hogy a kelleténél valamivel jobban élvezem a kiváltságokat, amelyek az iskola dolgozójaként járnak, de nem zavartatom különösebben magam emiatt. Diákként is épp valami hasonlót képzeltem el magamnak és boldog vagyok, hogy most itt lehetek. Már csak azért is, mert igazi kis bőségtállal kedveskednek nekem a drága kis manók. És még csak korán sem kellett kelnem ehhez. Lehetne ennél jobb dolgom?

Mire a gyengélkedőhöz vezető folyosóra érek, elmajszolok egy fürt szőlőt. Valahogy nem is érzem igazán éhesnek magam, ezért az ajtón belépve leteszem a tálat az egyik kis szekrényre, és mivel tudom, hogy a túloldali függöny mögött egy ragyaveréssel küszködő kislány fekszik, nem hangoskodom, inkább magam indulok Madam Rosewater keresésére. Az idős gyógyító már meg sem lepődik rajta, hogy megint itt vagyok. Lelkes-mosolygós köszöntésemre csak aprót legyint és folytatja, amiben megzavartam.

Nem kérek eligazítást, nem lógok folyton a nyakán, hogy megmondja, mit kell tennem, mert magamtól is tudom jól. Arról nem is beszélve, hogy az itt töltött hosszú évek rendesen megkoptatták a türelmét és én nem szívesen vagyok a közelében, ha ő felhúzza magát. És minden okom megvan azt hinni, hogy nem csak én.

A nyugodt eszegetést a kicsapódó ajtó zavarja meg. Korához képest rekord gyorsasággal bukkan fel Madam Rosewater és azonnal elirányítja a beteghordót az egyik üres ágy felé. - óvatosan, nagyon óvatosan! - figyelmeztet a javasasszony, és árgus szemekkel figyeli, ahogy a griffendéles sporttalárt viselő fiú lassan az ágyba kerül. - Mi történt? - szegezi a kérdést a mentőstisztet játszó fiúnak, de mielőtt a megszólalna, el is hallgattatja egyetlen intéssel. - nagyon is jól tudom, mi történt. Kviddics. Az történt. Na hess, hess innen, hadd tegyem a dolgom - de hiába próbálja távozásra bírni őket, a csapattársak egyre csak sorakoznak a srác ágya körül, én pedig érdeklődve figyelem, ahogy Madam Rosewater egyre idegesebb lesz.

Nem nagyon tetszik a tétlen szemlélődő szerepe, így azonnal egy vizestál után nézek, és mire a javasasszonynak sikerül elhessegetni a diákokat az ágytól, én már kicsavart vizesruhával a kezemben lépek a szenvedőhöz és mielőtt bármit is mondhatna, a homlokára nyomom a kellemesen hűs anyagot. Szélesen elmosolyodom a szavaira, de közben már azon vagyok, hogy megvizsgáljam, milyen más sérülése lehet még. Én mondjuk azért meghallgattam volna mi is történt az edzésen, de szó, ami szó, elég meccset láttam már ahhoz, hogy legalábbis sejtéseim legyenek. - El tudod mondani, mi történt? - kérdezek rá célirányosan az engem érdeklő információra, ami megkönnyíthetné a dolgom. De ha semmit sem mond, akkor is teszem, amit kell. Elég nehezen veszi a levegőt, így szinte biztos vagyok benne, hogy a felsőtestén kell keresnem a sérülést. Óvatosan kigombolom a talárt és újra megszólalok. - Szólj, ha fáj...vagy csak jajgass. - mondom vigyorogva, miközben megpróbálom a lehető legnagyobb körültekintéssel felhúzni a pólóját. Bárhogy mozdulok, vagy mozdítom, mindenhogy fájdalmat okozok vele, ezért pillanatnyi gondolkodás után előkapom a pálcámat. - Remélem nem ragaszkodsz nagyon ehhez a pólóhoz... -