Poppy Pomfrey

Összeszedett, rendszerező hajlamú
embernek tartom magam, ezért megpróbálom nagyjából valamiféle listába szedni, milyen is vagyok szerintem. Nos,a lista első két elemét a fenti mondatból nem nehéz kitalálni. Mindig is szerettem rendet tartani magam körül, és a fejemben is. Nem vagyok rendmániás, de szeretem, ha a dolgaim a helyükön vannak, és nem kell azon tanakodnom, mit hol találok meg, mikor épp szükségem lenne rá.
Már egészen fiatalon tudtam, hogy mihez akarok kezdeni az életemmel, és kemény munkával, nagy szorgalommal jutottam oda, ahol most vagyok. Több, mint egy éve már, hogy kiléptem gyógyítóképző kapuján, kezemben egy darab pergamennel, amely értékesebb számomra, mint egy zsák galleon. Gyógyító vagyok, és ezzel életem egyik legfontosabb mérföldkövéhez értem. Nem foglalkozást találtam magamnak, hanem hivatást. Ezért megérte minden verejtékcsepp, minden, tanulással töltött óra és még a kihagyott bulik is.
Tipikus nő vagyok, legalábbis abból a szempontból, hogy képes vagyok bármilyen egyszerű tényből, vagy akár félszavakból, elkapott hangsúlyból kész sztorikat, elméleteket gyártani, aztán, mikor fény derül a szürke, unalmas valóságra, akkor jövök csak rá, hogy túl messzire mentem.
Barátságos, jóindulatú lényem nagyban hozzájárul, hogy jól végezhessem a munkámat. Az emberek könnyebben megnyílnak egy mosolygós, barátságos gyógyítónak, és valószínűbb, hogy elmondják, hogyan szerezték a sérüléseiket, ami nagyban elősegíti a megfelelő gyógymód megtalálását.
A humoros oldalamat leginkább csak a közeli barátaim ismerik, tekintve, hogy egy kórteremben a fekete, esetenként szarkasztikus humor nem feltétlenül kívánatos jelenség. Bár ezt inkább csak azok szokták mondani, akiknek semmi humora nincs.
és hogy milyen vagyok még? Mint a legtöbb nő: ezerféle. Nehéz kihozni a sodromból, de akinek sikerül, számíthat rá, hogy nem ússza meg egy ejnyével. A következetesség híve vagyok, és ezt sokan hajlamosak összetéveszteni a szigorúsággal. Ezzel mondjuk együtt tudok élni. Azzal már viszont nehezebben, ha nem nekem van igazam. Nem szeretem elismerni, ha tévedek, és azt sem, ha megpróbálnak kioktatni.  
   

Szálegyenes tartással, nyugodt ritmusú léptekkel haladok az igazgatói irodához vezető lépcsőn. Nem lehet eltéveszteni az ajtót. Nem szoktam bizonytalankodni, ha a hivatásomról van szó, de a látszat ellenére igenis izgulok. Ez a kastély évekig volt az otthonom, és most, majd' hat év után furcsa, kevert érzéseket ébreszt bennem, ahogy az igazgatóhoz igyekezvén az ismerős folyosókat járom.

- A nevem Poppy Pomfrey. 22 éves, oklelveles gyógyító vagyok. 1954 telén születtem Londonban, egy varázsló és egy mugli nő harmadik gyermekeként. Egyik bátyám sem örökölte apám különleges tehetségét, ezért kisebbfajta sokként ért mindenkit, mikor négyévesen a plafonra ragasztottam a spenótot, amit meg kellett volna ennem.  Ezután apu folyton tesztelgette a képességeimet és állandóan azzal fárasztott, hogy amikor majd megkapom a levelem Roxfortból... - elhallgatok, ahogy végre feltűnik, milyen érdektelen arccal figyel az igazgató, és kicsit talán el is pirulok. Kisimítom a taláromat a térdeimen és zavartan pislogok a szigorú arcú férfira.

- Folytassa, kérem! - szólal meg némi kínos csönd után, de az arca továbbra sem tükröz különösebb érdeklődést. Úgy döntök, nem mesélek a boldog gyerekkoromról, amelyet csak néha-néha nehezített meg az az aprócska tény, hogy muglik között nevelkedve néha lehetetlen eltitkolni, ki, vagy mi is vagy valójában. Apa viszont szerencsére mindig ott volt, hogy helyrehozza a dolgokat, ha véletlenül keléseket növesztettem az undok osztálytársaim képére, vagy épp egyetlen gyermeki kívánságomra kisebb kastéllyá növekedett a tengerparton épített homokváram. Már egészen kisgyermekkoromtól kezdve arra próbált megtanítani, hogyan tartsam kordában és főként rejtve a képességeimet. De ami a legfontosabb, mindig ott volt, hogy helyretegyen, mikor átoknak éreztem, hogy más vagyok, mint a család többi tagja. Ezért is imádtam a nyarakat Mindy néninél tölteni; nála nem kellett titkolóznom, visszafognom magam, és rengeteget tanultam tőle, főleg a gyógynövényekről és... nos bizonyos bódító bájitalok főzéséről. Mikor erre fény derült, anya persze el akart tiltani tőle, érthető okokból.
- A Roxfortban tanultam én is, az 1971-es évfolyamon végeztem, a Hollóhát diákjaként - szólalok meg rövid hallgatás után újra. - Az évzáró vizsgákon RAVASZT szereztem gyógynövénytanból, bájitaltanból és medimágiából. Nem is volt kérdéses, mihez akarok kezdeni. A Goosemoori Gunhilda Gyógyítóképző Szakiskolában folytattam a tanulmányaimat. Főleg a varázstárgyak okozta balesetek és a varázslati traumák gyógyítását, kezelését találtam érdekesnek, így ezekben vagyok a legjártasabb, de a Szent Mungóban eltöltött gyakorlatom alatt igyekeztem mélyreható ismereteket szerezni a bájital és....  - ismét félbehagyom a mondatot, mert a kedves igazgató úr látványosan unja a nagymonológomat. Igaz, ha elolvasta a jelentkezési lapomat, akkor mindezzel már rég tisztában lehet és én semmi újat nem mondtam. - Tudja, igazgató úr, mindennél jobban szeretnék újra a Roxfortba költözni. Úgy érzem, szükség lenne itt rám, hiszen Madam Rosewater már akkor is tervezte a nyugdíjba vonulását, mikor még itt tanultam.  Mellesleg rengeteget tanultam tőle, és bizonyára ő is örülne, ha újra... - harmadjára akadok meg egy mondat közepén, de ezúttal nem önszántamból. Az igazgató feltartott kézzel jelzi, nem kíván többet hallani. Pedig még el sem meséltem neki, miféle csínytevések következményeivel birkóztam meg már hatod- hetedéves koromban is egyedül; például, amikor Davi Bansher nem mert a gyengélkedőre menni, vagy a barátnőm, Liz elrontotta az alakredukciós bűbáját, és ahelyett, hogy darázsderekat varázsolt volna magának, nos..nem is tudom, minek nevezhetném, de iszonyú ronda volt.

Én csentem el a bájitalok és gyógykencék hozzávalóit a gyengélkedőről, mert nem akartam megkockáztatni, hogy eltanácsolják az iskolából a legjobb barátomat, vagy Lizt az elkövetkezendő években fatörzs kisasszonynak csúfolják. Nem bírtam volna két évig hallgatni a nyavalygását miatta. Talán nem is lett volna jó ötlet ezekről kotyogni leendő főnökömnek, és kicsit valahol hálásnak is érzem magam, hogy nem hagyja befejezni a sztorizást.
- Nem szükséges tovább bizonygatnia az alkalmasságát, Miss Pomfrey. - mosolyodik el hidegen Grindelwald igazgató. - Üdvözlöm újra a Roxfortban. Rendezkedjen be, és jelentkezzen munkára hétfő reggel a gyengélkedőn. - újabb intés, amely azt jelzi, kívül tágasabb, menjek a dolgomra. Egy gyors köszönöm után szinte repülve távozom az irodából, és a csomagjaimat magam után lebegtetve indulok el a szállásom felé. - Ez aztán könnyen ment! - csettintek a nyelvemmel egyet, és ráköszönök néhány régi ismerősre. Tanárok és portrék üdvözölnek mosolyogva, amitől újra átjár az otthon melegséget árasztó érzése. Talán nem szép ezt kívánni, de remélem, nem lesz lehetőségem unatkozni. Igen. Ebben az egyben valahogy egészen biztos vagyok.

ELFOGADVA!

Micsoda elbűvölő jelenség a kisasszony! Lehet kedvet kapok talán többször kikötni a gyengélkedőn, ha ilyen kezek között gyógyulhatok. Tetszett az előtörténet, összetett volt, sokszínű és kreatív
Megnéztem volna a szüleid arcát ahogy bezöldíted a plafont. Arra azért mindenképp kíváncsi vagyok hogy komplikálsz te túl valamit. Tudnék még mi mindent mondani, akár a csínyekről, vagy bármi másról de azt hiszem kellőképpen agyon dicsértelek. Zseniális. Azért el ne pirulj Nyomás foglalózni és ápolni a betegeket, rájuk fér.