Reagan Pierce

Gondolom most nem azt várod, hogy hazudjak valami szépet.. Őszintén? Már alig emlékszem rá milyen is voltam még kis boszorkányként. Talán kedves, nyitott és közvetlen a jó emberek felé, azt is gondoltam, hogy jó emberismerő vagyok és kiszűröm, ha valaki nem érdemli meg azt, hogy jó legyek hozzá, bár ez nem egészen volt így... És önzetlen is voltam, olyan ember, aki mindig minden körülmények között mások érdekeit a sajátja elé helyzete. Könnyedén bíztam meg másokban, később valószínűleg ez is lett a vesztem na meg persze a naivságom, amiért mindig a jóban akartam hinni. így visszatekintve fogalmam sincs melyik lehetett a legrosszabb jó vonás bennem, ami végül száznyolcvan fokban megváltoztatott engem is, ahogy az egész életemet is. Nem mondom, hogy hálás vagyok ezért, mert nem vagyok, de könnyebb lett, erősebb lettem. Ma már Én vagyis MI szerepelünk az első helyen azon a bizonyos fontossági listán, sőt nem érdekel mi mindent kell megtennem azért, hogy ezt elérjem, megteszem, mert megtanultam, hogy ha mi nem élünk a lehetőségeinkkel, akkor jön valaki más, aki megteszi helyettünk, mi pedig sosem fogjuk visszakapni az elvesztegetett időt és a vele járó esélyeinket valami szebbre és jóra. Számító lettem, undok, cinikus és bármi ami ahhoz kellett, hogy egy kicsivel is előrébb jussak. Tisztában vagyok vele, hogy csakis magamra számíthatok, de mindezzel együtt sem vagyok csalódott, hiszen mindig is így volt. Meghallgattam mások szavait, ha nem volt más választásom, de az esetek nagy részében végül mindig a saját fejem után mentem. Azt gondoltam, hogy az én hibáimat nekem kell elkövetnem, nekem kell okulnom belőle, nem pedig másoknak. Mások hibáin keresztül lehet lépni, le lehet vonni a látszat következtetéseket, de a sajátunkon nem, azokba nekünk kell belebuknunk és felállnunk belőlük. Én most pontosan ezt teszem, de sosem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz.

Előtörténet, vagy szerepjátékos példa jön ide