Kylan McDonell

„Hogy milyen a fiam? Erre igen egyszerűen tudok válaszolni. Mindenre logikus magyarázatot keres, ami érdekli. Elméleti beállítottságúnak mondanám, az absztrakt fogalmak sokkal jobban érdeklik, mint bármilyen társas viszony. Mint láthatja, most sincs jelen a bálon, a munkája elszólította. Csendes, kiegyensúlyozott, ugyanakkor mégis rugalmasan tud viszonyulni a felmerülő helyzetekhez. Rendkívüli módon képes egy problémára összpontosítani, így alig látom a családi fészekben, csak nagy ritkán látogat meg minket. Kételkedő, olykor kritizáló is, de mindig elemző hozzáállású. Már kiskorában is ilyen volt. Ahelyett, hogy más gyerekekkel játszott volna, inkább a szobájában gubbasztott, és valamilyen könyvet forgatott a kezei között. Mindig is magának való volt, és ez akkor sem változott benne, amikor felnőtt. De kétségtelen, hogy van miért büszkének lennem rá. Jó pár varázslatot talált fel, és szabadalmaztatott a minisztériumban.”



„Kylan ma megint meglepett. Vele, sokkal nehezebb bánni, mint a testvérével. Egyértelmű számomra, hogy az elméleti világban él, mindenben azt látja, hogy hogyan lehetne azt, fejleszteni vagy mivé lehetne alakítani. Főleg a saját elméjében él, bonyolult problémákat tud analizálni, mintákat ismer fel, és logikus magyarázatokkal áll elő. Sokszor egyáltalán nem értem meg a saját fiamat. Mintha egy egészen más nyelven beszélne hozzám. Mindenben egyértelműségre törekszik, épp ezért az a célja, hogy tudást halmozzon fel. Olyan fiatal, és mégis, mindennél többre tartja a tudást, leköti őt, hogy a problémákat logikus magyarázatokká alakítsa, és ahogy észrevettem a legtöbb időt a saját kis világában éli, és olykor nem tulajdonít túl nagy jelentőséget vagy értéket a külvilágnak. Mintha nem is az én gyerekem lenne ilyenkor, és észre sem veszi, amikor szólok hozzá, ha éppen nagyon belemerül a gondolataiba.”



„Hihetetlen testvérem van, de komolyan. Folyamatosan azon dolgozik, hogy új elméleteket gyártson, vagy, hogy bizonyítson, vagy cáfoljon létező elméleteket. Nem törődik a létező szabályokkal és véleményekkel, kialakítja a saját útját a megoldáshoz. Elképesztően okos, imádja az új ötleteket, és nagyon izgatottá válik az elvont dolgoktól és elméletektől. Ezeket az elképzeléseket pedig szereti másokkal megvitatni, főleg velem, pedig én egy kukkot sem értek az egészből. Mások számára álmodozónak és távolságtartónak tűnhet, mert rengeteg időt tölt a saját fejében teóriákon elmélkedve. Utál rutin feladatokat végezni – sokkal szívesebben alkot összetett elméleti megoldásokat inkább, és bízná a rendszer megvalósítását valaki másra. Nem szeretne embereket vezetni vagy irányítani, pedig meg lenne hozzá a képessége. Nagyon toleráns és alkalmazkodó a legtöbb esetben, hacsak nem az egyik határozott meggyőződését ócsárolja vagy kritizálja valaki, mert ilyenkor nagyon határozott álláspontot vesz fel. Sokszor nagyon szégyenlős, ha úgy alakul, hogy új emberekkel találkozik. Másfelől viszont nagyon magabiztos és beszédes olyan emberek között, akiket jól ismer, vagy a teóriáit kell megvitatnia.”



„Amikor Mr. McDonnel először jelent meg a tanórámon, akkor is észrevettem, hogy nem teljesen olyan, mint a többi gyermek. Később, az évek elmúltával ez a gondolat még tovább erősödött bennem, ahogy jobban megismertem őt. Nagyon független, szokatlan, és eredeti ember. Nem jellemző rá, hogy nagy jelentőséget tulajdonítana a hagyományos céloknak, mint például a népszerűség és a biztonság. Összetett jellem, és eléggé nyughatatlan és heves. Nagyon találékony, és szokatlan a gondolkodásmódja van, ami lehetővé teszi a számára, hogy az elképzeléseket más, új megközelítésekkel elemezze. Biztos vagyok benne, hogy az életben még rengeteg eredményt fog elérni, ami az egész világ hasznára válik majd.”



„Nagyon komolyan vette a kapcsolatunkat, de ezen egyáltalán nem csodálkozom, hiszen az élet minden területét komolyan veszi. Az ígéreteit mindig betartotta, az elköteleződés komolya dolog számára, lojális és hűséges. Könnyű volt vele élni, mert nincsenek nagy igényei és nem követelődző. Míg a belső világa elég bonyolult, addig a külvilághoz való kapcsolata egyszerű. Ez egyenes, őszinte szeretővé teszi. A szerelem számára tiszta és egyszerű, bonyodalmaktól mentes. Mindig nagyon kreatív és élénk volt a fantáziája. Nagyon izgatott és szenvedélyes tud lenni kapcsolatát illetően. A legproblémásabb terület a vele való kapcsolatban, hogy lassan fogja fel a szükségleteimet. Gyakran nem értette meg, mit miért teszek, és a saját érzelmeit is igen nehezen mutatta ki. Nem szereti a bonyolult helyzeteket, mint a személyközi konfliktusokat, és hajlamos ignorálni azokat. Ha úgy érzi muszáj szembenézni a konfliktussal, akkor ezt úgy teszi, hogy elemzi a helyzetet. Ez mindig csak növelte közöttünk a konfliktust, főleg akkor, mikor nekem csak megértésre és támogatásra lett volna szükségem. Viszont a szex, az valami mesés vele, főleg az elképesztő képzelőereje miatt.”






„Alvás helyett az egész éjszakát azzal töltötted, hogy valamin gondolkodtál?! Te nem vagy normális. Különben pedig, hiába magyarázod, rohadtul nem érdekel, és szerintem senki mást sem rajtad kívül.”


„Igaz, hogy az iskolában megértetted a nehéz fogalmakat, de sosem tudtad úgy elmagyarázni senki másnak, hogy azt ő is megértse.”


„Azt gondolod, hogy mindent lehet analizálni, beleértve a szerelmet is! Hát nagyot tévedsz!”


„Mikor adod már fel azt a hited, hogy képes vagy tökéletesen szociális lenni, anélkül, hogy megszólalnál?”


„Már megint ezt csinálod. Már csinálsz valamit, és csak most jut eszedbe, hogy sokféleképpen, lehet jobban is csinálni. Bár azt hiszem, ezt is csak te gondolod így.”


„Ky… ugye tisztában vagy vele, hogy több mint tíz perce keresed azt, ami ott van a kezedben?”


„Hát ez hihetetlen. Már megint azt mondtad, hogy majdnem biztos. Az őrületbe kergetsz ezzel! Miért nem tudod egyszerűen csak azt mondani, hogy tudod?!”


„Tudom ám, hogy elvesztetted az emberiségben a bizalmad… már több mint kétszer.”


„Megfigyelőnek, és nem résztvevőnek tekinted magad.”


„Hiszed, hogy a világ népességének a 85%-ának a pusztulása olyan ár, ami megéri azért, hogy béke és nyugalom legyen.”


„Hajnali 3 óra van és több az energiád, mint egész nap.”


„Már megint hoztál magaddal egy könyvet. Kyl, emlékeztetnélek, hogy: BULIBAN VAGYUNK. Minek neked könyv?”


„Reggel bemész a könyvtárba egy könyvért, és mielőtt megtalálnád, a könyvtáros megkér, hogy távozz, hogy be tudjanak zárni.” Touché.

Hidegen süvítő szél borzolja fel és csapja neki a sziklákhoz a máskor sugárzóan kék hullámokat. Egy csuklyás alak halad előre a tengerpart mentén, a szél könyörtelenül csapkodja a vékony ruhadarabot, de ez nem tántorítja el a magas férfit az úti céljától.  A tenger is, mintha csak akadályozni akarná az előrehaladásban: a fel-felcsapó hullámok az ismeretlen alakját is elérik, áthatolva a köpenyén, jeges vízcseppekkel fokozva a szél amúgy sem gyenge hatását. A férfi csak akkor áll meg, mikor elér egy romos kastélyig. Nagy, figyelmeztető tábla hirdeti: Omlásveszély! Belépni szigorúan tilos! Láthatóan cseppet sem törődik a figyelmeztetéssel, e helyett alaposan körülnéz, majd mikor elégedetten konstatálja, hogy egyetlen mugli sem merészkedik, elő ebben az ítéletidőben előveszi a pálcáját és habozás nélkül belép a romok közé. Ha egy kívülálló figyelné az eseményeket, csak annyit láthatna, mintha az alak egész egyszerűen eltűnt volna a föld színéről.


A férfi amint sikeresen átjut a különböző védővarázslatokon, egy nagyobb fajta kúria tárul a szeme elé, amit ő már igen jól ismer. Az előcsarnokba lépve, megszabadul a csuklyájától, így feltűnik a fekete, ősz szálakkal tarkított haja, a komor, ellentmondást nem tűrő, kék tekintete. Egy házimanó siet elő, üdvözölni őt.
- McDonell, uram! – Hajlong előtte, miközben máris körülötte kezd el sürgölődni, elveszi tőle a vizes köpenyét, és csak akkor hagyja abba a további tevékenységeit, mikor a férfi int neki, hogy fejezze be.
-Fiú, vagy lány? – Kérdezi halkan.
- Fiú lett, McDonell uram, fiú! – Mondja sipítva a házimanó, láthatóan igen csak izgatottan. Mr. McDonell elégedetten bólint, majd mit sem törődve a továbbiakkal a dolgozószobájába vonul. Cseppet sem foglalkozik fiatal, harmadik feleségével, aki éppen most szülte meg neki, a második fiát. E helyett elhelyezkedik a kedvenc foteljében, a pálcájával magához int egy pohár Lángnyelv whiskyt, és belemerül a családja régi és poros emlékirataiba.






-… Évszázadokkal ezelőtt a családotok még aranyvérű családnak számított. Ez akkor változott meg, mikor Aengus, az egyik ősötök egy közönséges mugli nőbe szeretett bele, és vette el feleségül. Ugyan boldogan éltek, de csak félvér utódaik születtek. Három fiú, és egy lány. Sajnálatos módon, a legidősebb fiú, Ardal, elhunyt sárkányhimlőben, és a két fiú testvére sem járt túl szerencsésen, az egyikük egy párbajban vesztette el az életét, míg a harmadikat aljas módon megmérgezték. Egyedül a lány maradt életben, aki pár év elteltével hozzáment, egy szintén félvér, McDonell nevezetű férfihoz. Az ő házasságukból született meg édesapátok, aki mindig is szerette volna visszaállítani, a család jó hírét és újra felkapaszkodni a ranglétrán. Ezért vett el egy aranyvérű asszonyt, aki minden kívánalmának megfelelt. Legalábbis, eleinte azt hitte.
- Anyut? – Kottyant közbe a hét éves bátyám.
- Nem. Ő volt édesapátok első felesége. – Tájékoztat bennünket az oktató.
- De akkor még hány felesége volt? – Kérdezi Bryan elképedve.
- Anyukátok a harmadik. De ott még nem tartunk. – Néz szemrehányóan a testvéremre, mire ő ugyan nem túl szívesen, de visszatartja a kikívánkozó kérdéseket. – Ott tartottam, hogy édesapátok elvette az első feleségét, akibe nagy reményeket táplált. Abban bízott, hogy, ha utódokat nemz, szépen lassan helyreáll a régi családnak a híre, és a távoli jövőben újra tiszta aranyvérű családnak számíthatnátok.


- De a terve végül nem valósulhatott meg. A felesége meddőnek bizonyult, így úgy döntött, hogy… nos, hogy elválik tőle. – Mondja az oktató, ezt valahogy nem túl meggyőzően, de igazából egyikünk sem veszi észre. Nem akarja előttünk megemlíteni, hogy apánk első felesége bizony legközelebb holtan került elő. Ehhez még túl kicsinek tart minket.
- Tehát, édesapátok új feleség után nézett. De a másodiktól is, csak leányai születtek, így végül tőle is elvált. – A véres részleteket itt is inkább kihagyja a történetből.
- Így házasodott össze végül édesanyátokkal, aki megajándékozta őt, két fiúgyermekkel. – Mosolyog ránk, mire Bryan büszkén kihúzza magát és én sem állom meg egy elégedett mosoly nélkül.
- A terve így már lassan kezd megvalósulni. Ha felnőttök, akkor nektek is az lesz a kötelességetek, hogy aranyvérű feleséget szerezzetek magatoknak, hogy biztosítsátok a család jövőjét. – Összenézünk Bryannel. Ez nekünk egyelőre még rendkívül távolinak tűnik, így nem is igen fogjuk fel az oktató szavainak a fontosságát.






-Bryan úrfi, azonnal tegye le azt a vázát! – Sipítja Titty, a házimanónk, aki kétségbeesve figyeli a fejleményeket. A bátyám nem igen foglalkozik a manóval, és jól szórakozva tovább lebegteti anyánk egyik kedvenc vázáját, és igazából engem is inkább örömmel tölt el a tudat, hogy tilosban jár, még ha nem is én csinálom a mutatványt. Amióta felvételt nyert a Roxfortba, azóta folyamatosan azzal szórakoztat fittyet hányva mindenféle szabályra, hogy különböző varázslatokat mutat be az én ámuló szemeim előtt. Elképesztően irigy vagyok. Szabad perceimben, amikor éppen nem a magántanárok szövegelését hallgatom, vagy éppen elmerülök a gondolataimban, mindig azt képzelem, hogy én is ott vagyok az iskolában Bryan mellett és rengeteg mindent tanulok. Mindig is úgy szívtam magamba az információkat, mint egy szivacs, és láthatóan sosem tudtam betelni velük: mindig újabb, és újabb tudásra vágyom.
- Ez, hogy tetszik, Ky? – Kérdezi vigyorogva, és megmozdítja a pálcáját, mire a váza sebesen a föld felé kezd száguldani, de az utolsó pillanatban, mielőtt darabokra törne, megáll a levegőben. Csillogó szemekkel figyelem az eseményeket, és legszívesebben kikapnám a bátyám kezéből azt a csodálatos pálcát. Tulajdonképpen… mi tart vissza? Mikor a testvérem éppen azzal van elfoglalva, hogy újabb légi mutatványokkal kápráztasson el, hirtelen odaugrok hozzá, és megragadom a pálcáját azzal a szándékkal, hogy most bizony az én köröm jön, és semmi nem fog megakadályozni abban, hogy használjam a varázseszközt. Persze ennek az akciónak meg is lesznek a következményei. A váza hangos robajjal ezer darabra törik szét. Hallom a manó óbégatását, és bár pillanatokon belül helyrehozza, tudja, hogy valahogyan úgyis anyánk fülébe jut majd az eset, ő pedig büntetést fog kapni. Most már sajnálom, hogy ennyire mohó voltam…







-Mikor végzünk már? – Kérdezi Bryan türelmetlenül, kitekingetve az ablakon, ahol a sokkal izgalmasabb, tömegtől duzzadó Abszol Út kínálja a varázslatos portékáit. Egyetlen gyermek sem lenne türelemmel, ennyi várakozás után, és én is kezdem megunni a végtelen hosszú pálcalengetést. Mellettem már számtalan olyan doboz hever, amit már kipróbáltam, de egyik sem volt az igazi. Mr. Ollivander viszont fáradhatatlanul és igen csak nagy lelkesedéssel adogatja a kezembe az újabb és újabb pálcákat, láthatóan élvezve a kihívást, amit jelentek neki.
- Még várnod kell, fiam. – Torkollja le apám szigorúan a bátyámat, mire ő duzzogva, megint odanyomja az orrát az ablakhoz, és vágyakozva figyeli a többi boszorkányt és varázslót, akiknek nem kell ilyen tortúrán átesniük. A pálcakészítő ebben a pillanatban újabb pálcát nyom a kezembe.
-Mogyorófa pálca, főnixtoll maggal, 12 hüvelykes, kicsit merev. – Mondja, én pedig unottan megint meglengetem a pálcát, de abból csak fáradt szikrák szöknek elő, mire ez a pálca is megy abba a kupacba, amiket már kipróbáltam.
- Hm… elég hosszan tart. – Jegyzi meg, de utána már megint új varázspálca után kezd kutatni.


Sóhajtva nézek én is kifelé az ablakon. Amikor bejöttünk ide, még rendkívül izgatottan vártam azt, hogy végre nekem is pálcám lehessen, de most már bő egy órája próbálgatom a pálcákat és eddig egyetlen egy sem volt az igazi. Mi lesz akkor, ha végignézzük az egész boltot, és akkor sem sikerül megfelelő pálcát találni? Ez a gondolat hidegen összeszorítja a mellkasomat, amit igyekszek figyelmen kívül hagyni.
- Próbálja meg ezt! – Nyomja a kezembe az újabb pálcát a varázsló, és végre, amikor ez a kezemhez ér, egyből megérzek valamit, amit a többinél egyáltalán nem éreztem. Kellemes melegséget… olyan érzést, mintha összetartoznánk, mintha mindig is az én kezemben lett volna. Szélesen elmosolyodom.
- Gyertyánpálca. A saját pálcám is gyertyánból készült, és szerénység nélkül mondhatom, hogy úgy tapasztaltam a gyertyán tehetséges boszorkányt, vagy varázslót választ magának, olyan tiszta szenvedéllyel, amit néhányan talán megszállottságnak hívnak, habár én jobban kedvelem az éleslátás kifejezést, de ami aztán elcsitul. A gyertyánpálca alkalmazkodik a leggyorsabban a tulajdonosa mágiájához, és olyan gyorsan azonosul vele, hogy azután másik még a legegyszerűbb varázslatokat is nehezen tudják véghezvinni vele. A gyertyánpálca hasonul a gazdája elveivel, bármi is legyen az, és nem hajlandó olyan varázslatot végrehajtani – legyen az rossz vagy jó -, ami ütközik a mestere alapelveivel. Különösen finoman hangolt, érzékeny pálca. – Mondja büszkén, mire csak még szélesebb lesz a mosolyom. Azt hiszem, mondhatom azt, hogy szerelem első látásra.
- A magja sárkányszívozumhúr. Az ezzel a maggal rendelkező pálcák erőteljesebbek, és ezek képesek a legszínpompásabb varázslatokra. A sárkány-pálcák sokkal gyorsabban tanulnak a többinél. A hűségük megváltozhat, amennyiben elnyerik őket az eredeti mesterüktől, de mindig erősen kötődnek a jelenlegi tulajdonosukhoz. A sárkány-pálcákat a legkönnyebb sötétté változtatni, de maguktól sosem indulnak el ezen az úton. A három mag közül ez vonzza a legjobban a baleseteket, valamiféleképp temperamentumos lesz tőle a pálca. – Meséli, már ő is biztosan örül, hogy végre én is megtaláltam a megfelelő pálcát, de igazából a második felére már nem is figyelek. Csillogó szemekkel, a külvilágról teljesen megfeledkezve nézem a szinte már-már fehér varázspálcámat. Ami csakis az enyém.






A nagyterem megtelt már a rengeteg táncoló diákkal és professzorral. Én egy asztal mellett ücsörgök és látszólag egyáltalán nem érdekel ez az egész felhajtás. Kezemben egy igen csak érdekes könyv található, és egy kívülálló számára csak az tűnhet fel, hogy Kylan már megint csak olvas. Ez tőlem annyira nem meglepő, bár egy bálon biztosan szokatlan lehet. Most viszont mégsem a könyv köti le a figyelmem nagy részét, még ha valóban úgy is tűnhet. A betűk összefolynak a szemeim előtt, egyetlen szót sem tudok kibetűzni, és amikor úgy érzem, hogy nem feltűnő, állandóan felnézek, és egy bizonyos lányra esik a pillantásom. Szőkésbarna haja már ziláltan omlik le a vállaira, hála a sok táncnak, és az arca is bájosan kipirult a mozgás hatására. Legszívesebben órákig elnézném, ahogy ott táncol, de az már cseppet sincs az ínyemre, hogy most éppen egy felettünk járó griffendéles fiúval kerül kicsit szerintem túl közeli kapcsolatba, a lassú zenének köszönhetően. Bosszúsan lecsapom a könyvemet az asztalra, mikor látom, hogy az a fajankó a derekára csúsztatja a kezét és még közelebb húzza magához. Na, ezt már nem!


Általában mindig végig szoktam gondolni a tetteim következményét, de most túl dühös vagyok az egész szituációra, hogy így cselekedjek. Felpattanok a székről, és elég mogorva ábrázattal az összebújt pároshoz megyek. Ők igazából először észre sem veszik azt, hogy én is ott vagyok, de akkor már nyilvánvalóvá válik, mikor nemes egyszerűséggel lefejtem Rachel derekáról annak a szemétnek a kezét, és félrelököm. Utána pedig a helyére állok és én karolom át a lány karcsú derekát. Rachel meglepetten pillant rám a mézbarna, szelíd tekintetével, hiszen eddig nem szokott meg tőlem semmiféle ilyen reakciót. Valójában eddig nem is közeledtem felé romantikus módon, csak gyakran összeültünk tanulni. Még a bálba se hívtam meg, és inkább egyedül jöttem, de egyszerűen képtelen voltam tovább nézni, ahogy mással táncol, mikor velem kellene.
-Mit művelsz? – Kérdezi, miután az első meglepettsége elillant, de nem tűnik túlságosan dühösnek, amit én jó jelnek veszek. Teljesen figyelmen kívül hagyom, hogy a bátyám tanúja volt az eseményeknek, és most nem bírja abbahagyni a röhögést.
- Táncolok veled. – Mondom szűkszavúan, de amikor meglátom feltűnni a mosolyát, én is elmosolyodom. Azt hiszem az első kísérletem arra, hogy barátnőm legyen, nem is megy annyira rosszul.






Nem érdekel a mondandód! – Repül egy tányér egyenesen a falnak, és rögtön darabokra törik. Anyám most nem mutat túl szép látványt. A mindig tökéletes kontyba rendezett haja, most kócosan keretezi az arcát, szemeiben őrült fény csillog. Apám a szokásos hidegvérével szemléli a tombolását, én és Bryan viszont már egyáltalán nem tudunk érzelemmentesen tekinteni a történésekre. Pár éve kezdődött. Igazából nem is tudnám megmondani, hogy pontosan minek a hatására. Talán apám szabad gondolkozása, a szeretők tartásáról? Vagy az a tudat, hogy végül kiderült, hogyan is végezték az előző feleségei? Vagy a szülei halála okozta trauma segítette ezt elő nála? Talán mind. Sosem tudom meg. Először, csak különböző bájitalokat ivott azért, hogy jobban legyen, de ez mintha csak egyre inkább rontott volna az állapotán. Bájitalfüggő lett, naphosszat csak az ágyban volt, és egyértelműen a depresszió tünetei mutatkoztak rajta. Aztán egyik nap már hallucinált is. Olyan személyekkel beszélt a szobában, akik nem voltak ott, vagy éppen csak magában motyogott, és teljesen elvesztette a kapcsolatát a külvilággal. Volt, amikor engem, és Bryant sem ismerte meg, apámat pedig egyszerűen csak elkezdte gyűlölni.


Most is csak azért tört ki rajta ez a roham, mert meglátta belépni apámat az ajtón. Egy szót sem szólt ugyan anyámhoz, de ő egyből fenyegetésnek vette azt, hogy egy helyiségben vannak, és minden teketória és előjel nélkül elkezdett tányérokat dobálni, bár mindegyik messzire elkerüli a férjét. Képtelen rendesen célozni. Pár perccel egy újabb tányér halála után pár idegen varázsló lép be, akiknek apám biccent, így nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy számított az érkezésükre. Minden szó nélkül az egyikük kábító átkot lő az anyámra, aki hangtalanul összecsuklik, majd egy lebegtető bűbájnak hála, hamarosan már csak hárman maradunk a helyiségben: Én, az apám és a bátyám. Az apánk felénk fordul.
- Édesanyátok állapota nem volt stabil az utóbbi időben, és úgy vettem észre, hogy már nem csak önmagára jelent veszélyt, hanem rátok is. – Mondja csendesen. A szobára pár pillanatig mélységes csend borul, egyikünk sem tudja igazán, hogy mit mondhatna erre.
- Ezért úgy döntöttem, hogy jobb lenne neki, ha a Szent Mungóba vonulna. – Ezzel lezártnak tekinti a témát és ő is magunkra hagy. A torkom egészen összeszorul és közel állok a síráshoz, pedig nem szokásom. Bryan látja rajtam, hogy megviseltek az elhangzottak, így szokatlan módon átölel, és kis ideig csak állunk ketten, a tányérok töredékeivel teli szobában, némán… fulladozva az elfojtott könnyektől.






Kedves Ky!


Tudom, hogy nem lesz ezt igazán egyszerű elolvasni, ahogy azt is, hogy most leginkább a RAVASZ vizsgákkal lehetsz elfoglalva, de mindenképpen szerettelek volna értesíteni erről. Igaz, apa is fog küldeni neked egy levelet, sőt talán már oda is ért, de mint ahogy tudod, tőle nem sok magyarázatot lehet várni. Na jó, nem kerülgetem tovább a témát, hanem egyszerűen csak leírom: anyánk meghalt. Pár nappal ezelőtt önkézzel vetett véget az életének. Legalábbis így gondolják. Tudom, hogy tisztában vagy vele, hogy ki tette ezt. Túlságosan jól ismersz már. Ha végeztél a Roxfortban, meg kell bocsátanod nekem, amiért ezt tettem, de nem bírtam elnézni a szenvedését, amikor meglátogattam. Most végre békében élhet, távol a földi rossztól, ami eddig érte az elméjét. Ezt neked is be kell látnod. Nem is húzom tovább a szót: fel a fejjel, sok sikert a vizsgáidhoz és hamarosan találkozunk.





Kissé remegő kezekkel rakom le a pergament, ami tele van a bátyám kézírásával. Számíthattam volna erre, de mégis kicsit letaglózott a tudat. Nem azért, mert annyira közel álltam volna az anyámhoz. Azaz időszak, már akkor elmúlt, mikor elvitték a kórházba, és az óta én nem is igen találkoztam vele. Szerettem… azt az énjét, aki egykor volt, de azt a nőt, aki nem régen meghalt, már nem igazán lehetett az anyámnak nevezni. De mégis, a tudat, hogy ez már végleges, megvisel. Meg tudom érteni Bryant, és nem is ítélem el a miatt, amit tett, de az üresség, az hogy már tényleg nincs anyám, mégis itt van bennem. Sóhajtva összegyűröm a pergament, majd egy mozdulattal kidobom a kukába, de ettől az érzés semennyit sem enyhül. Majd talán idővel… az idő mindenre gyógyír.






-Megtaláltad már? – Kiabál felém Bryan, de még így is alig hallom, túlságosan el vagyok foglalva magával a felfedezéssel. Már jó negyed órája csak bámulom a barlang falait, amik tele vannak ősi rúnákkal, és egyszerűen még nem igazán tértem magamhoz, hogy valóban sikerült erre rátalálnunk.
- Igen. – Bököm ki végül nagy nehezen, hiszen tudom, hogy Bryan ugyanannyira várta már ezt, mint én.
- Lemegyek! – Jelenti ki egyből, és már ereszkedik is le a mágikus kötélen. Az utolsó pár métert már nem is mászva teszi meg, hanem egyszerűen csak leugrik, de még így is csak halk huppanással érkezik le a földre. Izgatottan rámosolygok, ő pedig visszamosolyog rám.
- Lumos! – Mondja el ő is a varázsigét, és egyből közelebb lép a rúnákkal díszített falakhoz. Csillogó szemekkel simít végig a jeleken, és igazából legszívesebben én ugyanezt tenném. De egyelőre még visszafogom magam.


- Én elkezdem a másik oldalon. – Mondom a testvéremnek, aki csak legyint a szavaimra, és tovább tanulmányozza az írásokat. Kicsit megcsóválom a fejem mosolyogva, de aztán átmegyek a barlang másik oldalára, és én is tanulmányozni kezdem az ősi jeleket. Nehezebb megfejtenem, mint az eddigieket. Mindig is jó voltam rúnatanból, és az évek során ezt csak tovább fejlesztettem, úgy mint a mágiatörténetet, az asztronómiát és a számmisztikát, de ezek olyan ősi jelek, amiket még én magam is igen csak nehezen tudok kibetűzni, főleg mivel az idő itt is megtette a romboló hatását. Előrelátóan hoztam magammal pergament és pennát, így egyből le tudom másolni azokat a jeleket, amiket értek, és azokat is, amiket nem, és később kell utánanéznünk a jelentésének. Amióta végeztem a Roxfortban, ez szinte rutin munkává vált. A testvéremmel egyetemben bejártuk a világ különböző pontjait és rejtélyek után kutattunk. Olyan tárgyak után, amiknek hatalmas a varázsereje, és amiket megrendeltek tőlünk. Imádtam ezeket az utakat. Nem elég, hogy a testvéremmel lehettem együtt, de így adózhattam a történelem, a rúnák iránti szerelmemnek is. Senkivel nem cserélném ezt el.


- Kylan! Gyere ide! – Hallom Bryan izgatott hangját, mire nem túl nagy lelkesedéssel, de ott hagyom az eddigi munkámat és visszamegyek hozzá.
- Mi az? – Kérdezem türelmetlenül, hiszen alig várom, hogy újabb titkokat tudjak meg a másik oldalon.
- Találtam itt valamit… szerintem egy titkos ajtó lesz – Mondja, mire rögtön elpárolog minden türelmetlenségem. Bryan hátrább lép az említett helytől, és egy bonyolult varázsigét kezd el mormolni, hogy rájöjjön, nem-e védi valami csapda az ajtót, ami egyáltalán nem lenne meglepő. Én is beszállok a varázslatba, és ketten így gyorsabban felderíthetjük a felmerülő csapdákat. Utána pedig ki is iktatjuk azokat.
- Szabad előttünk az út! – Rikkant Bryan és már át is sétál, az időközben megjelent bejáraton.
- Azért légy óvatos, még bármi lehet! – Intem, de közben már én is követem a példáját.


Cseppet sem csodálkoznék, ha valaki – vagy éppenséggel valami - a Brisingament, vagyis más néven a tűzékszert. Én sokkal óvatosabban haladok előre, mint Bryan, ő most teljesen megfeledkezett az óvatosságról, ugyanis egy vörös-fekete lángokkal teli terembe jutottunk. Elképesztő a forróság, de egy út vezet egyenesen előre, mi pedig követjük a kijelölt utat. Van egy olyan érzésem, hogy ha megérintenénk, vagy csak közelebb mennénk ezekhez a lángokhoz, azonnal átköltöznénk a holtak világába, az pedig egyikünk sem szeretné. Hamar utolérem Bryant és megragadom a karját, hogy kicsit visszafogjam, mire rám mosolyog, és máris lassabban kezd előre haladni. Az egész helyet átitatja a sötét mágia. Ez egyikünk számára sem ismeretlen, mind a ketten érdeklődünk ezek után a varázslatok után, és az utazásaink alatt már számtalan újjal sikerült összefutni. De ez a környezet most nyomasztó… rossz érzésem van ezzel a hellyel kapcsolatban. Végtelennek tűnő idő után, még mindig csak ezen a bizonyos úton haladunk, és olyan, mintha soha nem akarna vége lenni.
- Ez egy illúzióbűbáj lesz. – Jegyzem meg egy idő után, a bátyám pedig rábólint. Már kerül elő újra a pálca, és erősen koncentrálva, nonverbális bűbájokat alkalmazva, hosszabb munkával, de megtöröm ennek is a hatását, így már látható lesz a cél előttünk. Összenézünk Bryannel, majd még mindig alaposan figyelve hova lépünk, odamegyünk az ékszerhez, ami ugyanabban a vörös-fekete tűzben ég, mint oldalt a falak. Eddig is meleg volt, de most még jobban megcsap minket a forróság.
- Még soha nem láttam ilyen tüzet. – Suttogja áhítatosan Bryan és ezzel teljesen egyet kell értenem. Gyönyörű, de egyben veszélyesnek is látszik.
- Próbáljuk meg megtörni. Így biztosan nem sikerül elvinnünk. – A bátyám egyből rábólint, majd vállvetve próbálkozunk minden ismert varázslattal, amivel csak meg lehet szüntetni ezt a pokoli tüzet.


Majd egy órába telik, mire sikerül megszüntetni az ékszer körül lévő varázslatot. Már nem ég körülötte, azaz érdekes tűz. A teremben még mindig forróság van, de ezzel cseppet sem törődünk. Bryan kimerülten az előbbi sok varázslástól, de boldog mosollyal nyúl az ékszer felé… de amikor megfogja, hirtelen éles, kellemetlen kacaj hangzik fel, és már nincs időm azt kiabálni, hogy tegye le. A falakat nyaldosó tűz szénfeketévé válik, és mintha egy árnyat látnék közel a testvéremhez. Egy árnyat, egy alaktalan formát, aki elnyeli Bryant. Egy örökkévalóságnak tűnik ez az egész a számomra, de igazából pár pillanat múlva, már minden olyan, mint az előtt, mielőtt a bátyám megérintette volna az ékszert. Csak ő nincs sehol. A tűzékszer, pedig a padlón hever, cseppet sem túl bizalomkeltőn, vörösen izzó köveivel.






Az a nap folyamatosan kísértett az elmúlt évek alatt. Mióta a bátyám eltűnt – vagy meghalt -, de én inkább úgy mondanám eltűnt, felhagytam az utazással és a különböző ereklyék felkeresésével. Elhelyezkedtem a minisztériumban, mint hallhatatlan, és jelenleg a Halál Termében dolgozom, nem adva fel a reményt, hogy egyszer talán sikerül megint látnom a bátyámat. Az évek során számtalan tudományos könyvet írtam, leginkább a rúnaismeret és mágiatörténet témák keretén belül, de igazán ismertté sosem váltam. Valahogy ezeket a témákat, igen kevés ember szereti, de nem is bántam, hogy nem lettem híres. A bevételem megvan belőle, és a munkám is eléggé leköti a figyelmemet. A tűzékszer, mai napig a tulajdonomban található, bár erről senki sincs tisztában. Mai napig képtelen voltam megfejteni a titkát, ahogy azt sem, hogy mi lehetett az a titokzatos árny, ami felbukkant azon a napon.


Fáradtan dörzsölöm meg a szemeimet, előttem még mindig egy pergamenlap hever, amire a kutatásaimat írom le szünet nélkül. Néha fel-felpillantok az ékszerre, ami most is halványan izzik a szoba sötétjében, ahova a gyertyafény már nem ér el. Legszívesebben felkelnék, és elmennék az ágyamig, hogy végre lefeküdhessek aludni, de valami szüntelenül hajt előre, és egy pillanatnyi időm sincs megállni, hogy legalább szusszanjak egyet. A penna halk sercegése tölti csak be a szoba csendjét, minden kihalt. Csak én vagyok olyan bolond, hogy még most is dolgozom. Egy pillanatra megszűnik a penna keltette zaj, amikor újra belemártom a tintatartóba, de következő mondat leírása előtt megakadok. A gondolataim hirtelen elkalandoznak, visszatérnek a múlt eseményeire. Emlékezem apámra, aki továbbra is képtelen bármilyen érzelmet kimutatni, aki még akkor sem reagált semmit, mikor értesült róla, hogy az egyik fia nyomtalanul eltűnt. Bár az óta, mintha egyre jobban arra ösztökélne, hogy állapodjak meg végre, és alapítsak családot, hogy a nevünket végre tisztára lehessen mosni. Igazából egyetértek vele. Ezekben az elvekben nőttem fel, ezt tanították, de most mégsem érzem magam megfelelőnek a házassághoz. Egy pillanatra behunyom a szemem, hogy kiürítsem ezeket a keresetlen gondolatokat a fejemből, majd folytatom az írást. Hiszen a munkának folytatódnia kell…

ELFOGADVA!

Lenyűgöző történet Mr. McDonell, ötletes, izgalmas, gratulálok hozzá! Nagyon kíváncsivá tett, alig várom, hogy megtudjam, mi lett a testvérével, és, hogy miként folytatódik az útja. Irány a játéktér, ne várasson soká.