Let's get work! - Lily & Rhae

Szeretem az őszt. Ahogy a különböző színekben pompázó levelek varázslatossá teszik a tájat, vagy amikor belegázolsz a lehullott falevelekbe, és körülötted csak úgy kavarognak a színek. Most mégsem érzem magam boldognak, pedig gyönyörű nap virradt fel és űzött ki az ágyból viszonylag korán. Hiányzik a családom. Hiányoznak a barátaim, és persze Fred is hiányzik. Olyan, mintha hirtelen egy teljesen idegen városba csöppentem volna, ahol ugyan beszélik a közös nyelvet, vannak ismerős pontok, amiket még be tudok lőni, mert minden városban van olyan, mégis teljesen idegen, és elveszettnek érzem magam. Viszont az, hogy ha kesergek azon, ami történt, azzal sehogyan sem fogok előbbre jutni, úgyhogy össze kell szednem magam, és a következő célomra kell koncentrálnom: pénzt kell szereznem, mégpedig igen csak sürgősen.

Ez több okból is nagyon fontossá vált. Mivel semmit, de tényleg az égvilágon semmit nem hoztam magammal, csak azt az egyenruhát ami rajtam van, azt is igen csak megviselten, mindenképpen szereznem kell új egyenruhát, talárt és miegyebeket. A tankönyveim sincsenek meg, és ugyan elvileg az iskola támogat majd hogy azokat megvegyem, még mindig rossz érzés egy szál knút nélkül itt állni a nagyvilágban. Sokat gondolkoztam azon, hogy honnan is szerezhetnék magamnak valamiféle bevételt, de bármilyen ötletem is felmerült, mind el kellett vetnem, mert lehetetlennek tűnt a megvalósítása. Aztán végül beugrott egy gondolat... ami szintén eléggé megvalósíthatatlannak tűnt elsőre, de jobb volt a semminél. Ma pedig elérkezett annak a napja is, amikor végre kipróbálhatom, hogy működőképes-e a terv, vagy mehet a kukába, és újra át kell gondolnom az egészet.

Ma végre lehetőség van arra, hogy kimehessünk a Roxmortsba, ezt pedig én ki is használom. A korai felkelést, tettek követték: Miután elkészültem - szerencsére az egyik szobatársam volt olyan jó és kölcsön adott pár ruhadarabot -, le is indultam a kis faluba. Nem sietek kifejezetten, de nem is sétálok olyan lassan, mint páran, akik szintén a Roxmortsba készülnek. Mikor beérek a faluba, habozás nélkül fordulok a Szárnyas Vadkan felé, ami mindig is rossz hírnévnek örvendett. De nekem épp ezért van erre szükségem. Így még talán lehet esélyem, hogy szerezzek valahonnan pénzt. Ha sikerül, és hogy utána hogy fogom megoldani, hogy minden hétvégén ide járjak, az már más kérdés, de majd azt is megoldom valahogy. Egyszerre csak egy problémára figyelek. Belépek a koszos kis kocsmába, ahol most igen csak kevesen tartózkodnak, természetesen köpenyekbe burkolózva. Igazán kirívó vagyok ebből a környezetből, de ez most nem érdekel. Céltudatosan a pulthoz lépek és megszólítom a kocsmárost.

- Jó napot. Lenne, egy kérdésem. - Vágok bele a közepébe. A férfi bizalmatlanul méreget, de nem törődök vele.
- Szeretnék itt dolgozni, hétvégente. - Jelentem ki. Na erre nem számított. Akaratlanul is kicsit elkerekednek a szemei, majd alaposan végigmér.
-Mi keresnivalód neked egy ilyen kocsmában? - Kérdezi, mire csak megvonom a vállam.
- Már elmúltam tizenhét, és szükségem van a pénzre. - Válaszolom. Még mogorvább arckifejezést ölt magára.
- Nekem nincs szükségem semmilyen munkaerőre. - Morog, de én ilyen könnyen nem adom fel. Nem szokásom.
- Jó pár érvem van, hogy miért lenne jó, ha felvenne. Több bevétele lenne, kevesebbet kellene dolgoznia, tisztán tartanám a pultot, nem érdekelne hogy kit kell kiszolgálnom...
-Azt mondtam, nem!
-...ismerem a különbözőféle italokat, minden asztalhoz kivinném a megrendelt dolgokat, és így több vendég is jönne. - Folytatom hajthatatlanul. Annyira belemerülök az érvelésbe, hogy észre sem veszem, hogy mikor kezd el a kocsmáros enyhülni.
- Na jó. Rendben. Próbáld ki magad, de figyelmeztetlek: az első hibánál repülsz! - Mondja zordan, de én csak lelkesen elmosolyodva bólintok és már pattanok is be a pult mögé. Ide diákok nem igen járnak, így szinte esélytelen a lebukás veszélye, ez pedig számomra tökéletes. Örömmel vetem bele magam a munkába, ami első körben egy jó alapos takarítás a pult mögött, mert ez így borzalmasan néz ki.   

Nem sok vendég van jelenleg a kocsmában, így bőven van időm kicsit rendbe rakni a pultot. Sorra veszem a kezembe a poros, évek óta tisztaságot nem ismerő poharakat, és alaposan megpucolom az összest. Csak akkor rakom vissza elégedetten a polcra, amikor egy pohár már csillog-villog, így bőven van mit velük dolgozni. Annyira belefeledkezek a súrolásba, hogy először fel sem tűnik, hogy új vendég érkezik, és csak akkor pillantok fel, mikor meghallom a rendelést… és egyből lefagyok. Mégis ki a fene gondolta volna, hogy Lily Evans, pont Lily Evans, akiről annyi mindent hallottam hála Harrynek, meg fog jelenni itt, a Szárnyas Vadkan zord közegében? Hát ilyen nincs! S még azt hittem, hogy minden olyan egyszerű lesz! Kis híja, hogy nem ejtem le az éppen megtisztítani kívánt poharat, így úgy döntök, jobb lesz, ha gyorsan lerakom, mielőtt történne valami baleset. Persze, tudom, hogy pillanatok alatt össze lehetne forrasztani, de nem lenne jó, ha a tulaj látná, hogy hibázom, hiszen azt mondta, hogy ha meglát ilyesmit, egyből repülök. Márpedig, kell nekem a munka.

- Öhm… én… – Dadogok a kérdésére, közben próbálok valamilyen menekülő utat találni, de elég csekélyke esély van erre, így újra a lány felé fordulok. Próbálok egy kis időt nyerni azzal, hogy fogok egy tiszta poharat és töltök neki whiskyt, és a pulton elé tolom. Azt hiszem nekem sem ártana egy pohár jó tömény ital, mert most nagyon nem vagyok jó helyzetben.
- Itt dolgozok. – Bököm ki végül.
- Vagyis, pontosabban ez amolyan próba nap, amit nagy nehezen ki kellett könyörögnöm a tulajból. – Halkítom le a hangomat, hogy az említett ne hallja.
- Figyelj, tudom, hogy ez most nagyon furán hangzik, de elképesztően nagy szükségem van erre a munkára. – Eddig pedig még egyetlen hazugságot sem kellett kimondanom, ami határozottan jó tendecia.
- Maradhatna ez az egész titokban? Kétlem, hogy az igazgató díjazná ezt az ötletet, és már így is eléggé kihúztam már nála a gyufát. – Kétségbeesetten nézek rá Lilyre, remélem megérti, bár egyelőre inkább gyanakvónak tűnik, mint megértőnek.

Miközben így próbálom a lányt meggyőzni, megjelenik a pultnál egy csuklyás alak, és kér egy kis brandyt, amit gyors mozdulatokkal ki is töltök, és elvéve a pénzt, oda is adom neki, egy sugárzó, kedves mosollyal. Bár nem tudom, ez mennyire használ nála, mindenesetre, amikor még minden normális volt, és nyári munkaként szintén pultos, és pincér voltam, akkor mindig bevált. Az alak hamar vissza is megy az asztalához, így Lilyvel megint csak kettesben maradunk.
- Nagy szükségem van a pénzre. – Mondom halkan.
- Ez pedig az egyetlen módja, hogy szerezzek. – Vallom be.

Igazából kezdek belefáradni a magyarázkodásba. Pontosan tudom, hogy jó ideig, még nem lesz nyugtom a különböző kérdésektől, a kíváncsiskodástól, pedig erre van a legkevésbé szükségem. Van egyáltalán olyan ember ebben a világban, aki képes felém bizalommal, barátságosan fordulni? Jó, Marcus ilyen volt, de eddig senki más nem volt erre igazán képes. Megértem, hogy gyanús vagyok, de náluk még háború sincsen, nem ölték meg a szeretteiket, akkor Lily is miért néz rám ennyire gyanakodva? Kezdek igazán kétségbe esni, ami nem tesz jót a magyarázataimnak, márpedig a lány további kérdéseket szegez nekem, kíméletlenül.
- Lehetséges, hogy sok furcsaság van körülöttem, de hidd el, én lennék a világon a legboldogabb boszorkány, ha ez nem így lenne. – Mondom kissé idegesen. Valóban így van. Bármit megadnék azért, hogy visszakerüljek a saját időmbe, és éljem tovább a nyomorult kis életem, ahelyett, hogy itt szerencsétlenkedek. Elvesztettem mindent, tényleg mindent, és most már kezdem lassan önmagamat is elveszíteni, az viszont soha nem történhet meg. Soha. Össze kell szednem magam. Elszántan pillantok újra Lilyre, mikor nagy nehezen, de újra összeszedem magam és visszatér a szokásos, határozott Rhae. Már amennyire még képes vagyok az lenni, főleg egy ilyen témánál.

- Semmi közöd hozzá, hogy mire kell a pénz. Ami pedig a szüleimet illeti, nem, nem adnak, mivel mind a ketten meghaltak! – Csattanok fel.
- Tessék, ezt akartad hallani? Meghaltak, ugyanúgy ahogy a testvéreim is, a szerelmem és mindenki más körülöttem, akit valaha ismertem és szerettem! – Oké, ennyit a határozottságról, ez inkább kiakadás, de egyszerűen túl sok volt már ez a sok kérdés, és már annyiszor kellett elmondanom… elegem van. Annyira felidegesítettem magam, hogy az újabb pohár, amit a kezembe vettem tisztítás céljából, egész egyszerűen összetörik a kezemben, olyan erősen szorítom. Én viszont nem törődök vele. Nem törődök az égető fájdalommal, és a szilánkokkal, amik belemennek a tenyerembe, és azzal, hogy a rongy vörössé válik a vértől. Azon igyekszem, hogy ne bőgjem el magam, mindenki szeme láttára, mert az nagyon nem jönne ki jól. Már így sem túl szerencsés a helyzetem, mert az ingerült, hangosabb hangra persze a tulaj is felfigyelt és nem túl kedvesen néz rám, ezért mindenképpen le kell nyugodnom. Kell nekem ez a munka.

Mély levegőt veszek, és hagyom, hogy a szilánkok leessenek a pultra. Még mindig lüktető kézzel, előveszem a pálcámat és a pohár maradványaira mutatok.
- Reparo! – Motyogom, mire hamarosan az üveg újra egybeforr, én pedig elteszem a varázspálcámat, úgy ahogy van, véresen. Aztán fogom magam és kicsit sziszegve, elkezdem kiszedegetni a szilánkokat a tenyeremből, de fél szemmel megint felsandítok Lilyre.
- Bocsánat, nem akartam ennyire kiborulni, de túl sokan, és túl sokszor tették már fel nekem ezeket a kérdéseket. – Mondom halkan.
- Ami pedig a pénzt illeti, ruhákra kell, és minden olyan szükséges dologra, amit az iskola nem tud biztosítani. Borzalmasan rossz így is, hogy rá vagyok szorulva az iskolára, nem szeretnék újabb és újabb ruhákat kölcsönkérni a szobatársaimtól. – Ezeket a dolgokat már inkább csak suttogom, és közben még mindig igyekszem visszatartani a könnyeimet. De legalább az egyik tenyerem már szilánkmentes.  

Lilyről sok mindent hallottam már Harrytől, és ugyan én nem voltam benne abban a bizonyos belső körben az információéhségem mindig is kimeríthetetlennek bizonyult, Harry pedig mindig is örömmel mesélt a szüleiről. Bár sajnos ő sem tudott róluk túl sokat. De most, mikor a világ teljesen megváltozott, vajon Lily mennyivel más, mint ahogy a jövőben emlékeznek rá? Griffendéles, az igaz, de nagyon úgy tűnik, hogy soha nem fog összejönni James Potterrel, Harry pedig nem fog megszületni. De Lily természete mennyiben változott? Tőle nem számítottam ilyen faggatózásra, talán ez is rátett egy lapáttal a kiborulásomra. De most már tényleg össze kell szednem magam. Kell nekem ez a munka, ha pedig a tulaj látja azt, hogy hibát, hibára halmozok, csak azért, mert beszélgetek egy vendéggel, akkor ez lesz az első és utolsó napom itt.
- Nincs semmi baj, és nem, nem vágtam meg magam nagyon. – Kapcsolok egyből, mikor Lily hangosan kijelenti, hogy az egész az ő hibája volt. Ez nagyon rendes tőle, vetek is felé egy hálás pillantást.

- Mindenkinek lehet rossz napja. – Mondom egy apró sóhajjal.
- Igazából én is túlreagáltam, amiért bocsánatot kérek. Csak egyszerre túl sok volt. Az igazgató sokkal durvábban faggatózik, és még mindig fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek ezzel az egész helyzettel. – Mondom halkan. Grindelwaldot lesz a legnehezebb meggyőzni ebben az egészben. Tényleg minél előbb be kell szereznem a megfelelő papírokat, különben nagy bajban leszek.
- Előfordul az ilyen. Felejtsük el ezt az egész kis közjátékot, oké? – Kérdezem reménykedve, nem szeretnék újabb faggatózásokat hallani.
- Ez igazán kedves tőled. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam, pedig a büszkeségem nem igazán örül ennek. – Mosolyodom el én is halványan. Talán Lily nem is változott olyan sokat.

- Oké, ebben benne vagyok. De úgy kellene innom, hogy a tulaj ne vegye észre. – Sandítok a férfi felé, aki még mindig árgus szemekkel néz ránk. De legalább nem jött ide, ami jó dolog. Közben a másik kezemből is sikeresen eltávolítottam a szilánkokat. Sokkal fájdalmasabb sérüléseim is voltak már, és nem egyszer kaptam kínzó átkokat, szóval ez igazán kis semmiségnek tűnik a háborúhoz képest.
- Mi is az a varázsige? – Gondolkozom.
- Episkey. – Mondom ki a varázsigét, amint eszembe jut, és rámutatok a jobb kezemre, amitől a kisebb vágások beforrnak. Igen, ez megteszi.
- Megtennéd, hogy a másik kezemet te gyógyítod be? Jobb kézzel igen nehezen bánok a pálcámmal. – Fordulok újra Lily felé.
- Ami pedig az italt illeti… maradjunk a whiskynél? – Kérdezem, újra egy halvány mosollyal.  

Szépen lassan kezdek megnyugodni, ami most nagyon jól jön. Az első munkanapomon tényleg nem lenne jó, ha fúriaként viselkednék és jelenetet rendeznék, főleg mivel úgy biztos, hogy se perc alatt repülhetnék innen. Ami csak még jobban aláásná a büszkeségemet, szóval sürgősen össze kell szednem magamat és jól teljesíteni. Szerencsére, most már Lily sem faggatózik tovább, így már nincs okom arra, hogy kiboruljak, és dühöngjek, és még sorolhatnám.
- Igen, valahogy gondoltam, hogy valami ilyesmi lehet vele. – Bólintok keserűen. Jó sok sötét mágussal találkoztam már, ő már csak amolyan hab volt a tortán, ami jelezte, hogy tényleg minden felfordult. Hála nekem. A bűntudat szorító érzése újra megjelenik a mellkasomban, de igyekszem most nem foglalkozni vele.
- Egyelőre még papírjaim sincsenek, mind elégtek a tűzben, így igazából meg tudom érteni, hogy gyanakszik rám. – Mondom sóhajtva.
- Minden valamire való ember gyanakodna akkor, ha hirtelen felbukkanna valaki a semmiből, és nem tudná igazolni azt, hogy ő valójában tényleg az, aki. – Ezen még mindig sürgősen dolgoznom kell.
- Csodálkozok is rajta, hogy egyáltalán engedte, hogy itt maradjak. Végül is… nincs is hová mennem. – Az majd egy következő probléma lesz, hogy ha nyárig nem sikerül elintéznem mindent, ha nem sikerül egy időnyerőt szereznem, akkor végül hova menjek? Ezért is kell sürgősen a pénz. Gyűjtögetnem kell, hogy ha valami balul ütne ki, akkor legyen vésztartalékom és egy B tervem.

- Hát jó… – Motyogom a ruhákra.
- Köszönöm. De ha lesz pénzem, akkor mindenképp szeretnélek majd valahogy kárpótolni. Nem vásárlással, Merlin ments, azt én is utálom, hanem bármi mással. Mondjuk egy fagyi, vagy ilyesmi. – Ajánlom fel. Engem végül is megnyugtatna a tudat, hogy nem teljesen a nélkül kapom a ruhákat, hogy ne viszonoznám valamivel. Bár szerintem ezt biztos megérti. Hiszen griffendéles. A griffendélesek szinte ugyanolyan büszkék, mint a mardekárosok.
- Köszönöm. – Mosolygok rá hálásan, amikor begyógyítja a kezemet, és most már tényleg sokkal jobban érzem magam. Így visszatudok térni a poharak súrolásához, közben azért körülnézek, hogy nem-e jött egy újabb vendég, vagy a bent lévők nem akarnak-e még egy kört rendelni, vagy hogy nincs-e valahol üres asztal, koszos poharakkal. De nincs. Elég kis forgalmú ez a hely ma, gondolom este azért jóval többen vannak, mint fényes nappal, így zavartalanul foglalkozhatok újra Lilyvel.

- Oké, akkor whisky. – Mosolygok, és már veszek is elő két tiszta poharat és töltök mind a kettőnknek. Az egyiket Lily felé tolom, a másikat pedig egy pillanat alatt eltűntetem, kicsit kiélvezem az égető, melegítő érzést és folytatom a tisztítást. Igazából mindig is csodálkozni szoktak, hogy mennyire bírom az alkoholt. Emlékszem, Freddel egyszer ívós játékot kezdtünk el játszani, és nagyon csodálkozott, mikor látta, hogy az átlagnál sokkal tovább bírom talpon. Még ez is imponált neki. Kicsit szomorkás lesz a mosolyom, de gyorsan elhessegetem az emlékképeket, mert csak fájdalmat okoznak, hiába szép emlékek.
- Szóval, miért is volt rossz napod? – Kérdezem kíváncsian.
- Persze, nem muszáj elmondanod. De tudod, egy pultosnak ez is a munkaköri leírásába tartozik. Hogy meghallgassa a vendégeit, és persze titoktartást is fogad. – Mosolygok, de nem erőltetem a dolgot, ha nem akar róla beszélni.