Imádom a ködös napokat, amikor a levegő már kicsit hűvösebb de még nem olyan igazi télies hideg, ahogy a pára leszáll, csodálatos homályba vonja az erdőt és az egész birtokot. A tó mellett sétálok, még jócskán délután van, nincs takarodó, és így a kutya se figyel rám. A csapatommal jöttem ki, de szétszéledtek valamerre, én meg nem bánom, hiszen amúgy is találkozóm van valakivel, akit nem rég láttam utoljára, mégis mindig újabb és újabb alkalmat keresek hogy megtehessem. Találkozóra hívhassam. Szokásos iskolai viseletben vagyok, pálcám a kezem ügyében mint mindig, hiszen elég gyanakvó vagyok, és akad pár ellenségem akikkel szemben is illik megvédenem magam, na és ott az én imádnivaló öcsém, aki szintén valamiért a vérem kívánja. Pedig nem tehetek róla ami történt, nem erre a végkimenetelre számítottam, ha tudom, akkor csak magam űzöm el a lányt, nem szólok apának. Ezen azonban már kár merengeni, és az ő vére volt talán az első ami a kezemhez tapad. Igen, akad más is, de arról nem tudnak, és nem is az átokkal történt. A muglik néha rendkívül kreatívak ilyen téren, és én nem vagyok egy túlságosan beszűkült gondolkodású ember, hogy ne legyek nyitott az újdonságokra, és amiket a muglik használnak, létezik annak mágikus alteregója is. Legalábbis hiszek benne hogy van. Ha nincs, akkor lesz, mert megalkotom. Mindent meg lehet, csak idő és kellő energia ráfordításra van szükség, meg némi alaptudásra, de ilyen téren jól állok. Az egyik fa mellett állok meg, és nekitámaszkodom, várok, és a kastély felé nézek el, hogy lássam ha felém közeledik, és végül meg is pillantom, karcsú alakját ahogy a talárját fújja a szél. Gyönyörű látvány, és bár nem vagyok fülig szerelmes, igenis tetszetős számomra, és az enyém jelenleg. Meg akarom hódítani, nem azért hogy eldobjam utána, hiszen azt megtehettem volna miután először megkaptam. Nem csak a teste kell, őt magát akarom, és mi az amit egy Lestrange mindig megkap? Amit akar. - Mara kedvesem, örülök hogy végül elfogadtak a meghívásom - hiszen elegáns levelet küldtem neki, a saját szálkás kissé kusza írásommal. Rabastaná sokkal szebb, de ő talán több gondot is fordít erre. Elmosolyodom. - Gyere, sétáljunk, van valami amiről szeretnék veled beszélgetni - ajánlom fel neki a karom gálánsan, és ha elfogadja el is indulok vele. Vagy mellette ha nem, lényegtelen az ügy szempontjából.
Egy újabb levél. Türelmetlen kíváncsisággal oldom le róla a szalagot, bár sejtem, ki a küldője, addig nem kúszik mosoly az arcomra, amíg meg nem pillantom árulkodó kézírását, majd az üzenet aljára kanyarintott aláírást: Rodolphus. Mi sem tehetné boldogabbá a napom... minthogy a tervem jól halad. Furcsa, talán kicsit ijesztő is belegondolni, hogy ennyire rövid idő alatt képes ilyen gyökeresen megváltozni minden. Szeptember elején még gyűrű fénylett az ujjamon, most pedig még csak október közepén járunk, máris elmondhatom, hogy Rodolpus Lestrange kitüntetett figyelmét élvezem. Egyszerre szédítően gyors, mégis őrjítően lassú ez a tánc köztünk. Ha arra gondolok, hogy Rey a dementorok őrizete alatt sínylődik, és napról napra egyre halványodik benne az élet, míg én kellemes randevúkra járok, már koránt sem érzem elég gyorsnak a tempót. - Rodolphus Lestrange... – suttogom a levelet fodrozva az ujjaim között. – Te vagy a kulcsom mindenhez.
A bágyadt őszi nap még utoljára megmelengeti az arcom, ahogy kilépek a kastélyból, és a hatalmas park felé veszem az irányt. Ám innen is látszik, hogy a tó irányában, s az erdőnél már leszállt az erre a vidékre olyannyira jellemző pára, ami félreérthetetlenül a tudtunkra adja: a nyárnak végérvényesen vége. Pedig nagyon is szeretem a gondtalanságát, mostanra olyan, mintha egy másik élet határa választana el tőle. Bár az ősznek is megvan a maga szépsége. A komorság most amúgy is sokkal inkább illeszkedik a hangulatomhoz. Ahogy a lábaim előtt szaladgáló, sárguló, bíborba boruló falevelek között lépkedek, annyira elmerülök a gondolataimban, hogy nem is veszem észre a jöttömre várakozó és közben engem mustrálgató Rodolphust. Csak akkor szakadok ki merengésemből, amikor már a közelébe érek. Küldök felé egy üdvözlő mosolyt, és megállok a fa mellett, aminek támaszkodik. - Kételkedtél benne, hogy el fogom? – változik kissé hamiskássá a mosolyom, ahogy szemei kékjébe nézek. Nem mintha nem tudnám, hogy csak udvariasságból szöszöl a formaságokkal, legalábbis egyelőre még nem tudom eldönteni nála, hogy mit mennyire gondol komolyan. És ez vonatkozik a mi kis kapcsolatunkra is. Nem csak egy éjszakát akart tőlem, ez most már világos, de hogy mik a szándékai, az egyelőre éppolyan ködös, mint a lábunk alatt hasaló birtok. - Szóval lehet, hogy még megbánom, hogy igent mondtam? – ajkaim továbbra is játszanak a szavakkal, ahogy titokzatos mondandójára reflektálok, de a karom egyértelműen körbefonja a jobbját, hogy érezze, csupán finoman kóstolgatom, és játszadozom vele. Vajon miről akar beszélni velem? Ha így kihangsúlyozza, azt tippelem, hogy valami komolyabb téma lehet. Erre a gondolatra pedig árnyalatnyit meglódul a vérem. - Kíváncsivá tettél – ez pedig azon ritka mondatok közé tartozik, ami teljes mértékben igaz. Közben pedig hagyom, hogy vezessen, amerre csak menni óhajt. Lépteim halkan követik az övéit.
A fának dőlve várakozok, egyrészt, mert innen remekül rálátok a kastélyra, és arra is hogy kik jönnek mennek, másfelől meg szeretek a tópart körül lenni, valahogy megnyugtató, és nem egyszer merültem már alá a veszedelmes fekete vizébe de nem ért semmi szokatlan, baleset, vagy támadás, egy két sellőt láttam mindössze, de azok is inkább odébb úsztak ahogy megláttak. Most azonban nem érdekel, ez a fajta szabályszegés, vakítóan kék szemeim jelenleg egy nő alakra fókuszálnak, és semmi másra, Mara az akit látok, és ahogy odaér, elmosolyodom, tudok én úriember is lenni, ki mondta hogy nem? - Voltak kétségeim ami azt illeti - válaszolom, hiszen pár meghívásomat valamiféle alkalmakra tényleg elutasította, de nem adok fel a próbálkozással, mivel mint említettem már, kell nekem, és mostanában nagyon úgy fest hogy össze is fog jönni, és jól érzem magam mellette, mit tagadjam. Ezért nem hagyom annyiban ha egy valamit elutasít, és próbálkozom tovább, bár mostanában kivételesen már máskor is keresem a társaságát, sokszor cél nélkül is, hogy vele lehessek valaminek okán, de bármilyen meglepő sokat készülünk együtt az óráinkra is, és képesek vagyunk vérre menő vitákat folytatni egy egy elméleti kérdésről. - Hm, nem tudom, talán... mindenesetre majd később eldöntöd magad - indulok el lassú tempóba, sétálunk nem rohanunk sehová és elgondolkodom kissé hogyan is kezdhetnék bele ebbe az egészbe. Kockázatos lépés a részemről, azt belátom, de... szükségem van Marára. Vagy csak akarom hogy az legyen? Nem tudom, és az érzés idegesít, ahogy az is hogy jelenleg még mit sem tud - legalábbis tőlem nem - arról, hol maradok ki oly sokat az éjjel. - Mondd csak, tudod te mi zajlik a Mardekár házon belül? - kérdezek rá nyíltan, hiszen sok féle pletyka terjenghet az iskolában, és egy pár biztosan eljutott már hozzá is, csak érdekelne, hogy melyikek. Mit hallott a helyzetről, és a Körről.
A válasza hallatán néhány múló pillanatra kiszélesedik a mosolyom. Imádom ezt a mondatot hallani tőle. Csak úgy mint a gondolatot, hogy a nagy renoménak örvendő Rodolpus Lestrage-t a természet lágy ölén várakozva kétségek gyötrik, vajon a kiszemelt hölgye ezúttal eljön-e a randevúra. Nem tudom nem elképzelni az ábrázatát, ha mégsem jelentem volna meg. Erősen dolgozik bennem a kíváncsiság, hogy vajon meddig lenne hajlandó elmenni, hogy megszerezze, amit akar, vagy mikortól tartaná a büszkesége csorbájának a sikertelenséget. Mert szerencsére, azt már sikerült elérnem, hogy akarjon. És tudtommal olyan még nem nagyon fordult elő, hogy bárki is hosszabb távon visszautasította volna. Bizonyára hozzá van szokva a győzelmekhez. Különösen a könnyű győzelmekhez. Én pedig, remélem, kellőképpen felpiszkálom azzal, hogy felőlem sosem lehet kétségtelenül bizonyos. Hiszen azt is tudom róla, hogy szeret vadászni. Akkor meg miért ne hagynám neki? - Ettől nagyobb önbizalomhoz szoktam tőled – fordulok felé, ahogy mellette lépkedek. Elég közel vagyok, hogy felfedezhessek a vonásaiban egy halvány árnyalatnyi idegességet, és egy csöppnyi bizonytalanságot, vacilálást. Ez és hogy ilyen titokzatoskodva adagolja a szavakat, arra enged következtetni, hogy fontos dologról lehet szó. Ettől pedig én is felélénkülök. Kiélesítem az érzékeimet, és feszülten figyelek minden rezdülésére. Felgyullad bennem a remény, hogy hátha most... Most oszt meg velem egy kis morzsát. Bármit, ami a hasznomra válhat a nyomozásban. Az óvatos, tapogatózó kérdése pedig valóban erről árulkodik. De nem szándékszom megkönnyíteni a dolgát. Ezt titokzatos hangszínem is jelzi. - Senki, sem tudja pontosan, hogy mi zajlik a Mardekár házon belül – pillantok mélyre kékjeibe. Látszólag kikerültem a kérdést, de könnyűszerrel rájöhet, hogy legalább ennyire célzás is lehetett. Nem kételkedem benne, hogy sok titkos ügy nála fut össze, vagy valamilyen módon érinti őt, hiszen pontosan ezért vagyok a közelében. De még ő sem lehet tisztában mindennel, ami a házon belül folyik... Ezt én tudom a legjobban. Mindenesetre a szavaimat követő mosoly, azt jelzi, hogy kíváncsian várom a folytatást. Azt akarom, hogy tovább szűkítsen.
Figyelem őt, az arcát ahogy mosolyog, és szinte tudom is mire gondol, elég beszédes az arca, és én szeretek olvasni belőle. Eljött, de talán - nem vagyok benne biztos - foglalkoztatja a gondolat is, hogy mi lett volna ha nem teszi meg, mennyit bírna el a türelmem hogy ne adjam fel, és hagyjam a fenébe. Mi a nagyobb a büszkeségem, vagy valami más? Nos az elég nagy, ezt elismerem és mára szinte már presztizs kérdést csináltam abból hogy megszerezzem Marát. Aztán ez a kérdés, kissé szelidült, mert nem csak azért akarom őt hogy elmondhassam, Ő sem fogott ki rajtam. Egy barátnőt akarok. Nem egy újabb üres fejű bábot magam mellett. Elindulunk, lassan sétálunk hiszen szeretem ezt a környéket, itt a tó körül, és van egy hely, az árnyas fák alatt ahonnan az egészet belátni és a kastély iskola mindig is lenyűgözött hatalmas termetével és azzal a lusta eleganciával ahogy az ég felé nyújtózik a tornyaival. Azt azonban senki nem tudja pontosan, hogy mi is zajlik az iskola belsejében és az egyes klubbokon belül. - Az önbizalmam egészséges szinten van, de nem lenne precedens eset, hogy nem jössz el - emlékeztetem, hogy egyszer vagy kétszer már ültetett fel, nem is tudom hogy ez vonzott-e egyre inkább felé, vagy az a műveltség, amit mutat, és az ahogy nem csak az érdekli hogy jó házassága legyen, mint a legtöbb nemesi származású lányt. Elkuncogom magam a válaszára, persze hogy nem tudja, senki sem tudja, de mégis van valami sejtése ebben biztos vagyok. És most jöhet a puding próbája, az evés. Ki akarom deríteni, mennyire bízhatok meg benne. - Nos, ebben igazad van, de azért mindenki találgat. A mardekár ősi ház, és voltak hagyományai. Vannak, akik betartják ezeket az iskolai szokásokat, szóval akár hagyományőrzésnek is nevezhetjük - kezdek bele, hiszen ez félig meddig igaz. Sok történetet olvastam Malazárról, és hogy milyen kellemetlen volt a viszonya, a többi alapítóval, mivel ő mindig magasabb célokat akart mint a többiek. - Van egy kis társaság, akik ezt viszik is tovább, gondolom sejthető hogy a tagja vagyok. Szeretném ha legközelebb eljönnél velem a találkozónkra - jelentem, ki hiszen tudom hogy ő is közelebb áll azokhoz az értékekhez amik nekem fontosak, és véleményem szerint remekül beillene közénk, de... a bizalom. Na majd kiderül.
Kezdőlap 
Szomb. Márc. 26, 2016 10:07 pm by 
