Dore Aveline Girard

Sokan úgy gondolják, egy tárgynak nincsenek érzései, nincs lelke vagy emlékezete, pedig ez hatalmas badarság, ó, de még mekkora badarság. A törött tükör a padlásszoba poros szegletében, a kétszáz éves, míves íróasztal az ódon dolgozószobában, de még a kopottas, gombszemű játékmackó is, aminek megrágcsálta már a moly a bundáját, őriz magában rengeteg titkot, történetet. Ha pedig egyszer mesélni kezd…

A történetem 1789. július 12. – én veszi kezdetét, két nappal a francia forradalom kitörése, a Bastille ostroma előtt Párizsban, ezen a napon születtem ugyanis Charlotte Bomond, az idős, gyermektelen özvegyasszony otthonában, egészen pontosan az ablak előtti hintaszék nyugalmában. Két remegő, ráncos kéz dédelgetett, miközben fakókék szemeivel büszkén tekintett rám, rám, a nagy műre, III. Geoffrey Marquis Bomondra. Miközben varrt, az asszony, az én drága édesanyám rengeteget mesélt nekem az édesapjáról, annak az apjáról és az egész Bomond dinasztiáról, a család dicsőséges múltjáról, történetéről. Büszke gyermeki szívvel hallgattam, s ez az érzés csak nőttön nőtt bennem, mikor megtudtam, én leszek a III., a következő dicső Geoffrey Bomond, aki nagy tettekre hivatott, aki tovább viheti a család jó hírét, s egy napon még tovább is örökítheti azt. Ám az öröm nem tartott soká…

Két nappal később megkezdődött az ostrom, a párizsi emberek megrohamozták a börtönt, hogy fegyverhez, puskaporhoz jussanak a készletből, amit a születésnapomon szállítottak oda, a foglyok kiszabadításáról szóló későbbi történetek tehát csak legendának számítanak. Én már csak tudom. S, hogy mi történt azután? Tudja minden okos medvebocs és gyermek, őrzi máig a történelem. „Kora délután a tömeg betört az őrizetlenül hagyott külső udvarba, leszakították a felvonóhíd láncait, és benyomultak a belső udvarba. Hirtelen lövöldözés kezdődött, röviddel ezután pedig a nép erősítést kapott a királyi hadsereg zendülő gárdistáitól két ágyú kíséretében. De Launay tűzszünetet rendelt el, és a felsőbb parancsot megtagadva megadta magát, így a forradalmárok 17:30-kor elfoglalták az erődöt.

Amikor a lázadók bejutottak a Bastille belsejébe, összegyűjtötték a töltényeket és a puskaport fegyvereik megtöltéséhez, és kiszabadították a bent tartózkodó hét rabot (amit csak az ajtók betörésével tehettek, mivel a kulcsokat rég elvitték más forradalmárok és azokkal parádéztak az utcákon). A hét kiszabadított fogoly közül négyen váltóhamisítók voltak, ketten elmebetegek, a hetediket pedig a szexuális perverziói miatt zárták ide. Később a kormányzót és a Bastille őrségének néhány tagját kaotikus körülmények között megölték (a kormányzót leszúrták, majd lelőtték), annak ellenére, hogy azok fegyverszünetet kértek. Az őrök fejét, köztük Launay-ét is lándzsára szúrva mutogatták az italozástól felbőszült „forradalmárok”.”

Nos igen, volt nagy ünneplés és öröm, ám sajnos nem mindenkinek. Ahogy édesanyám - karján velem - az utcákon bóklászott, egyszer csak egy pityergő kislányt pillantott meg, aki egy fa tövében kuporgott. Úgy tűnt felismeri, hisz megindult felé, majd leült közvetlen mellé és megsimogatta a haját. Nem szólt, nem mozdult csak ült a kislány mellett és figyelte őt. Az édesapját siratta, az egyik bastille – i őrt, akinek a lándzsára tűzött feje bejárta a környéket. Nem értettem, hogy miért nem szól, miért nem vigasztalja szegényt, ám azóta, hosszú – hosszú évekkel később rájöttem. Nem találta a szavakat. Mit is mondhatott volna valakinek, aki épp azokban a percekben vesztette el az édesapját? Hogy nincs semmi baj? Hogy hamarosan elmúlik a fájdalma? Hogy hamarosan jobb lesz? Ugye, hogy egyik sem állja meg a helyét. Percekig csak ültek ott, némán egymás mellett, majd anyám egyszer csak a kislány felé nyújtott, s biccentett, hogy vegyen csak el. Ekkor láttam őt utoljára…

Az új gazdámat Gabrielle Merciernek hívták, akkor múlt öt esztendős, meseszép szőke kicsi lány. A szemei égszínkékek voltak, az arca piros pozsgás, olyan volt, akár egy tökéletes festmény, egy mennyei látomás. Bár fájt, hogy anyám eldobott magától, egy idő után kötelességemnek éreztem, hogy a lány mellett maradjak, hogy óvjam, vigasztaljam, titkai őrzője legyek, igaz, hű barátja. Ilyen egy igazi Bomond, nem akartam szégyent hozni a család nevére. Huszonegy évesen Gabrielle hozzáment egy fiatal, daliás katonához, aki a napóleoni hadsereg egyik kitüntetett tisztje volt, egy évvel később pedig már új szerepet töltött be, mint feleség és anya. Gabrielle Girard, a társaság közepe, az elbűvölő szépség… a boszorkány.

Most bizonyára meghökkentél, és arra gondolsz, ez a mackó megőrült, badarságokat beszél, hisz boszorkányok nem léteznek, ám akár hiszed, akár nem tévedésben élsz, léteznek és mind a mai napig közöttünk élnek. Gabrielle mindig is tudtam, hogy különleges volt, ám a tizenegyedik születésnapján fény derült a titkára, megmutatkoztak mágikus képességei. Levelet kapott a Beauxbatons mágusakadémiáról, hogy felvételt nyert, az elkövetkezendő éveket pedig az iskola falain belül töltötte velem együtt. A mamája azt mondta mindenkinek, hogy vidéken van a nagyszüleinél, így nem keltett különösebb feltűnést Gaby hiánya. S, hogy ez miért fontos? Mert ezt követően minden gyermek, aki a Girard családba született mágikus képességekkel jött a napvilágra…

Joss, Samuel, Jaqueline, Jean, Bastien, Chantal… a varázserő generációról generációra szállt, s ahogy a vérvonal sűrűsödött, keveredett, számtalan újdonság ütötte fel a fejét. Vélák, metamorf és animágusok, okklumentorok és a jó ég tudja még mik. Kézről – kézre sodródtam, akadtak nagylelkű, kedves gazdáim, de elvetemült zsarnokok is, olyanok, akik megbecsültek és olyanok, akik a sarokba hajítottak. Megjelentek az első bolyhok, szakadások, foltok, lecserélt gombok. Ahogy telt – múlt az idő és a család gyarapodott, a dicső Geoffrey Marquis Bomond, ezen a néven a harmadik úgy került végül egy kis ládikába, fel a padlásra, hosszú – hosszú évtizedekre.

A láda falát bámulva gyakorta merengtem el a régmúlt történésein, visszasírtam édesanyám ölelő karjait, Gabrielle mosolyát és a felhőtlen éveket, amikor még szükség volt rám, amikor még szerettek, amikor még számítottam. Megváltásért imádkoztam, valahányszor csak poloska csípet belém, moly dézsmálta a bundám, vagy rám támadt egy egér, ám a segítség csak nem érkezett meg, egészen 1960. december 23 – ig.

Tökéletesen emlékszem erre a napra, épp mintha csak tegnap történt volna. Napokig furcsa zajokat hallottam, a ládát, amiben hevertem ide – oda lebegtették, mintha költöztek volna a lakók. Aztán egyszerre csend lett. Nem értettem mi történik, sem azt, hogy miért, ám mielőtt még jobban is belemerülhettem volna a mélabúba és az újabb önsajnálatba, egyszer csak feltárult a láda, én pedig azt hittem, álmodom… Ezüst szőke hajzuhatag, égszínkék szemek, és egy mosoly, egy angyal mosolya. Gabrielle… Pislogtam volna, ha tudtam volna, ám mint mindig, most sem mozdult egyetlen tagom sem, hang nem jött ki a torkomon, így néma ámulattal szemléltem a tüneményt. Ahogy a nő kiemelt a ládikából, úgy lett szemeim előtt egyre tisztább a kép. Nem Gabriellet láttam viszont, pedig annyira hasonlított rá, bizonyára egy távoli rokonát, egy ükunokát vagy ilyesmit. Az asszony gömbölyded volt, kisbabát hordott a szíve alatt és fura módon… beszélt hozzám. Meglepett ennyi év után a kedves hang, a gondoskodás. Levitt az emeletről a hálószobájába, ahol leült velem az ágyra és a pálcájával elkezdett rendbe hozni. Portalanítás, moly és poloskairtás, szakadások eltüntetése, lyukak kipótlása, és a ruhám kitisztítása. Mintha csak újjászülettem volna, főnix lettem, ami a hamvaiból támadt fel, hogy újra szolgálatba lépjen. Az időm ismét elérkezett, másnap hajnalban, 4 óra 51 perckor már egy újszülött kislányka ágyikójában feküdtem és figyeltem, ahogy az édesdeden szuszog…

Dore Aveline Girard, az én jelenlegi gazdám, életem kihívása. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy soha eddigi életemben nem találkoztam még ennyire összetett személyiséggel, mint amilyen az övé, pedig jó pár gazda kezében megfordultam már. Eddig könnyű dolgom volt, jó vagy rossz, kedves vagy gonosz, egyszerű volt eldöntenem, ám ez a lány egészen más, általa egy vadonatúj világ tárult a szemeim elé.

Születése óta mellette vagyok, s már akkor világos volt számomra, hogy van benne valami, valami megmagyarázhatatlan, valami, amitől olyan más. Emlékszem minden kis jövevényre, minden babára, aki mellett valaha is őrködtem. Sírtak. Egész éjjel… bömböltek… torkuk szakadtából, hogy felhívják magukra a figyelmet, ha pedig vendégek jöttek, élvezték a törődést, kacarásztak, a középpontban akartak lenni. De Dore… ő soha. Éjszakánként felriadt ugyan, de csak akkor sírt, ha éhes volt, vagy, ha pelenkázni kellett, ettől eltekintve csendes, nyugodt baba volt, aki nem igényelte a társaságot, leszámítva persze az anyukájáét. Nem szerette a látogatókat, ha bárki idegen vette kézbe, akkor nyűgös lett, rúgkapált és addig pityergett, míg az arca ki nem vörösödött és az anyukája biztonságba nem vitte. Ez nem vall véla vérre, Dore mégsem szerette sosem a különleges elbánást. Ahogy egyre cseperedett és cseperedett, a bölcsődében, óvodában, iskolában pedig kivételezni kezdtek vele a szépsége miatt, úgy átkozta egyre inkább saját magát, a „furcsaságát”, az „átkot”, amivel született.

Hogy kompenzálja hátrányát a többiekkel szemben és bebizonyítsa a világnak, sokkal több rejlik benne, mint azt gondolnák, nem pusztán szőke hajból, igéző szemekből és kecses, törékenynek ható testből áll, Dore minden szabadidejét a tanulásnak szentelte. Naphosszat csak a könyveket bújta, nyelveket tanult, szakkörökre járt, versenyeken indult. Még csak hét éves volt, mégis folyékonyan olvasott már, gyöngybetűkkel írt, és verseket szavalt. Tanárait is meglepte hihetetlen igyekezetével, társaiból azonban ellenszenvet váltott ki, számtalan irigylőre tett szert. Mire betöltötte a tizenegyet, a korosztályánál sokkal érettebb, komolyabb gondolkodású kis hölggyé vált, akinek mindenről megvolt a maga saját véleménye, s aki mindezek ellenére sem volt boldog…

Kiváló jegyek, büszke tanárok és édesanya ide vagy oda, Do sosem volt elégedett önmagával, mindig csak egyre többet és többet akart, nagyobb célokat tűzött ki maga elé, a kudarcot pedig, azt, hogy valami nem úgy sikerül, mint ahogyan azt ő szeretné, egyszerűen képtelen volt elviselni. Ez a magatartása szemet szúrt az iskolapszichológusnak is, aki arra vezette vissza a lány megfelelési kényszerét, kudarctól való rettegését, hogy az sosem ismerte az apját, ez pedig rendkívül megviseli. Mi tagadás, magam is így érzem. Dore édesanyja, Emmaline sosem volt hajlandó beszélni a lányának az édesapjáról, valahányszor csak a kislány felhozta a témát, az asszony összeszidta, amiért butaságokat kérdez, majd a szobájába zavarta. Dore nem értette, hogy mi rosszat tesz a kérdéseivel, nem fogta fel még, mi megy végbe a mamájában minden egyes alkalommal. Nem vette észre a riadalmat a nő arcán, a rettegést, a szomorúságot, valahányszor a picuri az apukáját hiányolta, csak azt, hogy haragszanak rá, így hát egy idő után nem említette többé, csak nekem, csak hozzám fordult.

Kiskorában Dore leány létére borzasztó rendetlen volt, szanaszét hevertek a szobájában a színes ceruzák és kréták, a könyvek és füzetek, jómagam pedig számtalanszor végeztem az ágy alatt, egy – egy fél pár zokni, cipellő, vagy dugi gumicukor társaságában, mégsem voltam rá képes sokáig haragudni, D ugyanis mindezek ellenére arany szívvel és rengeteg szeretettel fordult az egész világ felé. Valahányszor nem talált, mindig megkeresett, sosem adta fel, míg rám nem bukkant, utána pedig számomra hihetetlen módon mindig dédelgetni kezdett, akár egy családtagot, egy barátot, valakit, akit szeret. Leporolt, bocsánatot kért, amiért nem vigyázott rám és az ágyába tett, betakargatott, hogy aludjak én is, vele együtt. Tudta nagyon jól, hogy nem vagyok több mint holmi plüssfigura, mégis olyan szeretettel vitt magával mindenhova, mesélt minden egyes napjáról, hogy ezzel feledtette velem azt az időt, míg elhanyagolva hevertem a ládikómban. Ahogy cseperedett ez mit sem változott, továbbra is én maradtam a legfőbb bizalmasa.

Én voltam mellette, mikor éjszaka rosszat álmodott és nem tudott visszaaludni, ahogy akkor is, mikor kis híján belefulladt a házukhoz közeli tóba. Még csak nyolc éves volt és szegény annyira megijedt, hogy azóta sem volt hajlandó megtanulni úszni, retteg a víz közelében. Ott voltam minden alkalommal, mikor bánatosan azon tűnődött, vajon hol lehet az apukája, és miért csak neki nincsen, rám gördültek a könnyei, mikor az iskolában honvágy gyötörte. Nekem olvasta fel először az édesanyjától kapott leveleket, rajtam kezdte gyakorolni idővel a gyógyító mesterséget. Kötözések, varázslatok, úgy vélem tökéletes betege voltam minden egyes alkalommal, ahogy a legkiválóbb könyvjelző is széles e világon. Valahányszor csak egy – egy hajnalba nyúló tanulása során Dore elszenderedett a könyvei felett, én hűségesen borultam a lapokra, hogy tudja hol tartott, reggel pedig folytathatta, mintha mi sem történt volna.

Oly sok történet lappang még a tarsolyomban, oly sok esemény, ami segített feltérképeznem eme gyöngyszem valamennyi jó tulajdonságát, ám félő, ha mindbe belefognék, még untatni kezdenélek téged. Megpróbálok hát rövid lenni, már amennyire ez lehetséges, ha mégsem sikerülne, nézd el nekem, kérlek. Először is Dore rendetlensége az idő múlásával hála Merlinnek elmúlt, sőt, mondhatni átesett a másik végletbe. Hihetetlen módon rendmániás lett, nem viccelek, képes órákig tologatni egyetlen tárgyat, hogy az rendesen álljon, mindennek tökéletesnek kell lennie körülötte, máskülönben addig sürög – forog, míg elégedett nem lesz. Hogy ez mennyire jó tulajdonság, azt mindenki döntse el maga, én személy szerint büszke vagyok rá, nagy előrelépés. Elmondható róla továbbá az, hogy…. Te szent ég, annyi minden, azt hiszem, csak felsorolom, igazán úgyis csak az fogja elhinni, megérteni, aki időt fordít arra, hogy személyesen megismerje.

Szóval Dore: barátságos, kulturált, megbízható, diszkrét, igazságos, független, optimista, intelligens, lelkes, segítőkész, felelősségteljes, gazdag fantáziájú, hűséges, okos, bizakodó, lelkiismeretes, figyelmes, pártatlan, kitartó, pontos, kellemes modorú, kötelességtudó, bátorító, alázatos, kedves, engedelmes *, odaadó, melegszívű, eltökélt, türelmes *, tapintatos, igényes, vidám, meggyőző, kíváncsi, ravasz, érzékeny, megnyugtató, kecses, szerény, békés, romantikus, erős, gondoskodó, álmodozó.  Huh, csak a végére értem.
Fontos azonban leszögeznem két dolgot az engedelmességgel és a türelemmel kapcsolatban. Az első csak akkor működik, ha ésszerű dolgot kérnek tőle, nem ütközik az elveivel, nézeteivel, utóbbi pedig csak egy bizonyos pontig. Egy jó tanács minden halandó számára: sose hozz ki egy vélát a sodrából…

Együtt vészeltünk át jót is, rosszat is, mert hiszen, mint minden embernek, úgy a kisasszonynak is megvannak a maga rossz napjai, idegesítő szokásai. Tudni illik Girard kisasszonyról számos pozitív vonása mellett, hogy bizony a haragot, az indulatot roppant nehezen képes megfelelően kezelni, az esetek többségében, nos… Khm inkább szemléltetném. Néhány hónappal ezelőtt mikor még Dore a Beauxbatons növendéke volt, pár sznob hölgyemény provokálni kezdte őt a folyosón. A szokásos dolgokkal kezdték, úgymint, hogy csak a külseje miatt jutott eddig, hogy nem lesz belőle soha gyógyító, de az utcán egészen biztosan megállja majd a helyét, és efféle sületlenségek, majd amikor látták, hogy Do nem ugrik erre, szóba hozták az egyetlen témát, ami a lány érzékeny pontja… az édesapját. Nem kellett volna. Dore - egészen addig pattanásig feszített - ideghúrjai egyszer csak elszakadtak, és őrületes pusztítás lett a vége. A főkolompos gyengélkedőre került, a hálókörlet romokban hevert, én pedig ismét az ágy alatt kötöttem ki, kissé szakadt állapotban. Sosem láttam még annyira idegesnek a védencem, mint akkor. Hosszú időbe telt, mire képes volt megnyugodni, ám onnantól irtózatos bűntudat kerítette hatalmába, jobban magába fordult, mint addig bármikor. A könyveibe temetkezett, a tanulásba, és a gyógyításba, mikor pedig ismét készült volna elveszteni a fejét, elbújt, hogy a sötét gyakorlóhelyiségben tombolja ki magát. Tudja, hogy ezen változtatnia kellene, ám én úgy érzem, ez csak akkor sikerülhet, ha áll mellette valaki, egy támasz, valaki, akinek meg mer nyílni, és aki segít neki ebben.

Ugyancsak rossz szokásának tekintem a körömrágást, amit szintén az idegesség hoz belőle elő, valamint azt, hogy, ha zavarba jön, vagy valakinek különös képpen sikerül őt kihoznia a sodrából, hirtelen franciául kezd el hadarni, észre sem véve, hogy nyelvet váltott. És akkor még ott van a bigyózás… Biztos megvan a kép, hogy mire gondolok, mikor valaki babrálni kezd egy gyűrűvel, karkötővel, hajtinccsel, akármivel, hogy leplezze, mennyire kellemetlen helyzetbe hozták… Dore akkor is ilyen, mikor megpróbál hazudni, abban ugyanis szörnyen rossz, nem is szeret, csak akkor folyamodik hozzá, ha nagyon muszáj.

Te magasságos, újfent belefeledkeztem, így ismét csak a felsorolás eszközéhez folyamodnék, mielőtt még a pokolba kívánnál.
Tehát Dore: szarkasztikus, szégyenlős ( bizonyos esetekben ), lobbanékony, bosszúálló ( csakis akkor, ha egy szerettét bántják ), hiszékeny, magányos lélek, aki mások problémáit mindig a magáé elé helyezi. Mindenkin segíteni akar, még, ha ezzel őrült nagy terhet is vesz a vállaira, ha pedig ez nem jön össze, sokkal jobban magába fordul, mint az érintett fél. Ezen kívül akár hiszik róla, akár nem, hihetetlenül önbizalom hiányos, bár ezt igyekszik palástolni. Akadt példa olyanra is, mikor valaki annyira felmérgesítette azzal, hogy csak egy buta libának nézte, hogy ezzel elérte, Dore versengni kezdjen vele. Órai jelentkezések, kijavítások, gunyoros, csípős megjegyzések… Kölcsönös vérszívás, ha így jobban érthető. Hogy ebből mi lesz, azt egyelőre még nem tudom, ahogyan ő sem, ám érzem, hogy Dore megosztja majd velem.

Folytatása következik…

1977. Augusztus 20.

Kedves Naplóm,

Hajnali négy óra van, körülöttem pedig már mindenki alszik, egyedül én nem vagyok rá képes, túlságosan izgulok hozzá. Mintha csak ezernyi pillangó repkedne a hasamban, a szívem majd ki akar ugrani a helyéről, a fejem pedig telis – tele van rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, melyeket nem nyom el a vonat zakatolása sem.  Miért? Miért kellett egyik pillanatról a másikra hazarángatnia engem anyának Sophietól? Miért várt minket nagyapa egy taxiban a házunk előtt az összes csomagunkkal? Miért nem mehettem be? Miért kellett a hátunk mögött hagyni Párizst és, mint a bűnözőknek szabályosan kilopakodni az országból? Miért nem hopponálhattunk? Miért kellett épp vonatra szállnunk, és miért épp London a cél? Hiába kérdeztem, hiába kértem, könyörögtem, követeltem, nem kaptam választ egyik kérdésemre sem. Elszakítottak az otthonomtól, a barátaimtól, az iskolától, az egész életemtől és még csak azt sem tudom, hogy miért…

Csend van a kupéban, amit csak olykor – olykor szakít meg nagyapa hortyogása, aki anya vállán nyugtatja a fejét, úgy szendereg. Mintha nyugtalanságot vélnék felfedezni rajta, álma közel sem olyan békés, mint eddig, valahányszor csak elszundított a kedvenc hintaszékében a könyvtárszobában. Ahogy a hold sugarai megvilágítják ráncoktól barázdált arcát, összeszorul a szívem. Mi történhetett, ami ennyire megkínozta őt? Na és anya… te szentséges Merlin, mi lett az én gyönyörű édesanyámmal? A mindig üde, mosolygós, csillogó szemű asszonnyal, aki ugyan már elmúlt negyven esztendős, a férfiak még mindig majd meghalnának egyetlen jó szóért tőle. A mindig tökéletes megjelenésű dáma, aki nem állhatja, ha csak egyetlen ráncocska is éktelenkedik a szoknyáján, mintha teljesen kivetkőzött volna önmagából. Haja kócos kontyba fogva, arca sápadt, beesett, szemei vörösek a sós cseppek millióitól… Ez nem ő, nem az édesanyám, nem Emmaline Girard, egyszerűen nem lehet.

Félek. Úgy érzem valami elkezdődött, egy visszafordíthatatlan történés, ami még sok szenvedést tartogat számunkra. Ami talán a legszörnyűbb az egészben, az a bizonytalanság, az, hogy a mama és a nagyapa titkolóznak előttem, nekem pedig fogalmam sincs mi zajlik körülöttem. Megőrjít, hogy nem tehetek semmit, hogy csak sodródom az árral, teszem, amit mondanak, közben pedig csak találgathatok. Talán a papa egyik régi ellensége tört az életünkre, akit néhány évvel ezelőtt elítéltetett? Valamelyik sötét varázsló, akinek sikerült kiderítenie hol lakunk és most bosszúra szomjazik? Vagy tán anya egyik rajongója őrült meg és eredt a nyomunkba? Netalán… Apa?

Furcsa nem igaz? Egy vonaton zötykölődve, éjnek évadján, azon tűnődve vajon ki miatt kellett elmenekülnünk, hátrahagyva az egész addig felépített életünket, s az egyik, aki felmerül bennem mint tényező, nem más, mint az apám. Az apám, akiről még csak azt sem tudom kicsoda. Badarság! Ugyan mit akarna, ha egészen eddig nem keresett? Miért üldözne minket? Igaz, anya nem beszélt róla, de… Nem, ez lehetetlen!

Talán, ha megérkezünk, és már biztonságban vagyunk, anya elmondja végre mi ez az egész, talán akkor majd…

Itt megszakadt a mondat, mivel Emmaline Girard felébredt álmából, lánya pedig, aki azelőtt sosem titkolózott édesanyja előtt, sietve eldugta a kis könyvet, s lehunyta szemeit, akár a rajtakapott gyermek, hogy elkerülje a büntetést.

ELFOGADVA!

A jellemedtől még mindig csak pislogni tudok: zseniális lett, ahogy azt egy plüssmackóval ábrázoltad, ez elképesztően bájos húzás volt tőled. A stílusod mint mindig nagyon jó, és mivel csak további hízelgő jelzőket tudnék mondani a történetre, ezért nem húzom tovább az időt: A házad a HOLLÓHÁT! Nyomás játszani!