Eliza Creevey

1. Nagyon szeretem a tejet. Főleg az ízesítetett, azon belül is a csokis, vagy éppen az epres tejet.
2. Szeretem a krumplit. Bármilyen formában. A krumplipürét, a héjában sült krumplit, a sült krumplit, a tört krumplit… és még sorolhatnám. Egyszerűen csak szeretem, oké?
3. A tojáslikőrt csak karácsonykor iszom meg, és csak akkor szeretem. Ki érti ezt?
4. Zöld szemeim vannak. Néha furán néznek ki, mintha olykor változtatnák a színűket, de ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek magamban.
5. Szeretem a sapkákat, de sosem hordom egyiket sem.
6. Nevetségesen gyorsan leégek.
7. Nagyon könnyen rám lehet ijeszteni. Utálom.
8. Nagyon rossz szokásom, hogy rengeteg üres füzetet veszek, de sosem töltöm ki egyiket sem.
9. Utálom a tengergyümölcseit.
10. Nekem a bakancslistával ellentétben olyan listám van, hogy melyik embereket akarom megölelni a halálom előtt.


11. Szeretek firkálni. Tele vannak az írásaim firkálással.
12. Szuper szarkasztikus tudok lenni.
13. Allergiás vagyok a macskákra, ami vicces, mert a patrónusom egy macska. Bár igaz, attól függetlenül szeretem őket.
14. Egyszerre vagyok éjszakai bagoly, és korán kelő típus. Ne kérdezze senki, ezt hogy hoztam össze.
15. Tudok csinálni lufikból állatokat.
16. Mindenképpen zuhanyoznom kell reggel, különben nagyon morcos vagyok egész nap.
17. A kedvenc évszakom a tél.
18. Állandóan változtatom a samponomat, mindig másmilyent veszek.
19. Szeretem a gyertyákat.
20. Szeretem az asztronómiát, a bájitaltant, és a gyógynövénytant. Ezek a kedvenceim.


21. Nagyon gyorsan lerészegedek. Komolyan.
22. Reménytelenül romantikus vagyok. Mindenben keresem a romantikát, még a legapróbb dolgokban is.
23. Tudok zongorázni, és gitározni, ja és énekelni is. Benne is vagyok az iskolai kórusban.
24. Rengeteget képes vagyok enni, nem is értem, hogyan nem látszik meg rajtam.
25. Tapintatlan vagyok. De az igazat mondom.
26. Igazán válogatós vagyok.
27. Szeretem a gyümölcsöket, de a zöldségeket ki nem állhatom.
28. Szeretem az ajándékokat.
29. Szeretek játékboltokba menni, és nézelődni. Nem tehetek róla, egyszerűen olyan aranyos játékokat tudnak csinálni!
30. Nem mindig tudom kontrollálni a haragomat. Ha kell leordítom a fejed a nagy nyilvánosság előtt is.


31. Jobban szeretem a sós ételeket, mind az édeseket.
32. Nem szeretem a csokit. (Jöhetnek a kövek, akkor sem szeretem!)
33. Amikor egyedül vagyok otthon a szobámban úgy tudok hangosan énekelni és táncolni, mint egy idióta.
34. Van tetoválásom… de senki sem tud erről, mivel nincs látható helyen.
35. Mikor kicsi voltam, modell szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy esélyem sincs, mivel elég hülyén járok a tíz centis magas sarkú cipőkben.
36. Még mindig nem tudom, pontosan mekkora méretű melltartót kell vennem magamra.
37. Tele vagyok kedves ölelgetéssel, amíg fel nem idegesít valaki.
38. Ne téveszd össze a kedvességem, a gyengeséggel.
39. Nem gyerekes az, ha valaki megtartja magában a reményt. Igazából ez igen nehéz feladat.
40. Nem szoktam ítélkezni az emberek tettei felett, mivel nem tudhatom, hogy miért tették azt, amit.


41. Amikor ideges vagyok, hajlamos vagyok arra, hogy sokat beszéljek.
42. A mosolyom ragályos lehet.
43. Ha nem tudok repülni, akkor futok. Ha nem tudok futni, akkor sétálok. Ha nem tudok sétálni, akkor kúszok. De bármit teszek is, az biztos, hogy soha nem adom fel.
44. Igyekszem nem kimutatni, mennyire ijedt tudok lenni néha.
45. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy más gondjait túlságosan is magamra vegyem.
46. A tökéletlenségem tesz szerethetővé.
47. Sosem veszítek. Csak tízezer módot találok arra, ahogy nem működnek a dolgok.
48. Soha nem törtem még el egyetlen csontomat sem.
49. Kilenc éves koromban, egyszer elszöktem otthonról, egy hátizsákkal, egy csomag rágcsálnivalóval, egy pár harisnyával, és egy szótárral. Tíz kilométer messzire jutottam.
50. Szeretek meztelenül aludni. Kár, hogy nem igazán tehetem meg.


51. Szeretek szerelmes lenni.
52. Nem hiszek a szerelemben első látásra.
53. Ha lehetőségem lenne az életemet újra kezdeni, sok mindent egészen másképp tennék.
54. Nagyon, nagyon utálok beteg lenni. Így ha beteg vagyok makacsul, akkor is elmegyek az órákra.
55. Ha valakinek sikerül megnevettetnie, az teljesen levesz a lábamról.
56. Utálom az esküvőket. Unalmasak, és túlságosan stresszesek.
57. Szeretem a tisztaságot magam körül, és mindig rendben tartom a dolgaimat.
58. Utálom, ha felkeltenek. Mindig csak magamtól szabad felkelnem, különben leharapom az illető fejét.
59. Szeretek nyelveket tanulni, még akkor is, ha rosszul megy.
60. Ha nyilvánosan sírok, akkor azt csak azért teszem, hogy jól jöjjek ki a szituációból. Igen, manipuláló vagyok. Egy picit…
61. Mindig először egy könyv utolsó fejezetét olvasom el és utána olvasom el az elejétől.

Az ajtónyitás kellemetlenül hasít bele a csendbe, amikor belépek a rendelőbe. Bizalmatlanul nézek körbe a kis irodán, ami egyáltalán nem megnyugtató, mint ahogy azt egy beteg elvárhatná. Én természetesen nem vagyok beteg, de azért ez még nekem is feltűnik. Az íróasztal mögött ülő úr sem valami bizalomgerjesztő, de a szüleim kedvéért végig fogom csinálni ezt az egész ostobaságot.
- Üdvözlöm, Ms. Creevey. Kérem, foglaljon helyet. – Csak egy aprót biccentek a férfi felé, és leülök a heverőre. Én nem köszönök. S az is biztos, hogy nem fogok lefeküdni, mint ahogy több idióta is tette előttem.
- Úgy értesültem, a családjában történt egy haláleset. – Nem szarozik a doki, ezt el kell ismernem. Elkomoruló tekintettel meredek rá, és egy árva szót sem vagyok hajlandó mondani.
- Ez így van? – Kérdezi meg végül pár perces hallgatás után.
- Igen, így. – Válaszolom szűkszavúan.


- Akkor talán kezdjük az elején. Hogy hívják? – Kérdezi, mire vágok egy fintort. Mintha nem lenne tisztában a nevemmel…
- Eliza Creevey, szolgálatára. Tizenhat éves vagyok, egy bentlakásos iskolába járok, az anyanyelvem az angol, nem szeretem a csokit. – Sorolom unottan. Nem is értem, hogy mit vár tőlem. Azt, hogy elköpjem neki, hogy boszorkány vagyok? Hogy a Roxfortba járok immár lassan a hatodik éve? Pff. Ki tudja, hogy ő is a boszorkányüldöző fajtából való, vagy sem.
- Meséljen magáról egy kicsit. – Néz rám a szemüvege mögül, közben kezébe veszi a tollat és várakozva tartja a papír fölött, ami engem kifejezetten frusztrál. Miért nem lehet felfogni azt, hogy semmi bajom?! Mélyen, bosszúsan sóhajtok, de végül belekezdek. Ha mesedélutánt akar, hát megkapja.
- 1961-ben születtem, egy igazán hideg, hóviharos estén. Anya alig jutott el velem a kórházba, hála annak, hogy a közlekedés teljesen leállt a nagy viharnak köszönhetően, de végül csak eljutott oda, hiszen akkor nem ülnék itt, nem igaz? – Kérdezem gúnyosan. Láthatóan cseppet sem veszem komolyan a dolgot.
- Folytassa – Kéri, mire megforgatom a szemeimet.


- Megszülettem, hazavittek, boldogan éltünk mind a négyen. – Hadarom, mert igazából egyáltalán nem akarok belemenni ezekbe az évekbe.
- Jobban örülnék, ha a múltját jobban kifejtené. – Néz rám szigorúan. Hát ezt a pszichomókust eléggé jól kifogtam.
- Az első pár évemre nem igazán emlékszem. Csak a szüleim meséltek arról, hogy pontosan miket is műveltem kicsiként, de szerintem minden gyerek csinál butaságokat. Én és a nővérem… Sarah… – Még mindig nehéz kimondanom a nevét. – Már akkor is sülve-főve együtt voltunk. Talán azért lehetett ez így, mert csak egy év volt közöttünk a korkülönbség, de igazából ritkán féltékenykedtünk egymásra. Megosztoztunk a játékainkon, és volt, amikor éjszakába nyúlóan beszélgettünk, minden szülői tiltás ellenére. Szerettünk álmodozni. – A padlóra szegezem a tekintetem.
- Ilyenkor mindig bebújtunk valamelyikünk takarója alá, egy zseblámpával és elképzeltük, hogy majd egyszer, ha nagyok leszünk, mi mindent fogunk tenni. Soha nem gondolkoztunk úgy, hogy mit tennénk külön-külön. Valahogy mindig beleszőttük az álmainkba egymást. – Kell pár pillanat, amíg összeszedem magam és folytatni tudom.


- Aztán ez a szoros kapcsolat az évek múltával kezdett kicsit megváltozni. A családunk továbbra is jól működött együtt, egészen addig, amíg a szüleink el nem kezdtek veszekedni. Én hét éves voltam, míg Sarah nyolc, amikor végül úgy döntöttek, hogy elválnak útjaik. Igazából ez egyikünknek sem volt egyszerű. Hiába volt nagyon szoros a testvéri kapcsolat közöttünk, én apámmal szimpatizáltam jobban, míg ő anyánkkal. Végül az is lett a vége, hogy én apához költöztem, míg ő anyával maradt, és habár hétvégén rengetegszer találkoztunk, az mégsem volt ugyanaz. Eltávolodtunk egymástól. – Mondom halkan. Még mindig nem nézek a férfira.
-Utána mi történt? – Kérdezi noszogatva, mire feleszmélek a gondolataimból és lassan folytatom tovább.
- Ő is, és én is más irányba mentünk el. Körülöttem elkezdtek furcsa dolgok történni, míg ő egyre több barátot szerzett az iskolájában. – Tisztán emlékszem, mennyire meg voltam rémülve, amikor véletlenül elkezdtem lebegtetni egy vázát. Apa ugyanilyen ijedten vette tudomásul a dolgot, és igazából nem is tudott azzal a ténnyel semmit kezdeni, hogy boszorkány vagyok. Anyának és a nővéremnek pedig nem is mondtuk el a dolgot. Nem akartuk feleslegesen felbolygatni az így is zavaros életüket.
- Furcsa dolgok? – Kérdezi érdeklődve, mire csak megrázom a fejem.
- Igazából én magam voltam furcsa. Jóval kevesebbet barátkoztam, mint Sarah, így hamar elkönyveltek a többiek csendes, magányos típusnak. Pedig igazából sosem voltam az. – Sóhajtok.


- Apa végül beíratott egy bentlakásos iskolába, ahol teljesen kivirultam. Úgy éreztem megtaláltam a helyem, és habár mindenkitől messze volt, akit megszerettem, de minden egyes percét élvezem az ott tartózkodásomnak. – Igen, megkaptam a roxforti levelet, apa pedig igazából büszke volt rám, még ha kezdetben nem is nagyon tudta hova tenni ezt az egész világot. Amikor pedig nem sokkal rá kiderült mindenki számára, hogy tényleg létezik a varázsvilág, anya és a nővérem is megtudták a dolgot. Szerencsére mind a ketten szintén elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, bár nem mondhatnám, hogy ez segített volna a köztem és Sarah között kialakult szakadékon. Inkább csak tovább mélyítette, hiába is szerettük egymást.
- Rengeteg barátot szereztem, ott ismertem meg az első szerelmet, és igazából az önbizalomhiányomat is sikerült leküzdenem. – Folytatom.
- Ez valóban így lenne?
- Na, jó, igazából nem teljesen. De nem szeretek ezzel a gondolattal foglalkozni. – Ezzel lezártnak is tekintem a témát.


- Hogy folytatódik a története? – Kérdezi a doki újabb pár perc csönd után. Ez tényleg nem elég neki?
- Teltek az évek, jól éreztem magam, és a nővéremmel is sikerült végül újra közelebb kerülni egymáshoz. Pont akkor, mikor kiderült a betegsége. – Itt megint teljesen elhalkulok.
- Megkérdezhetem, hogy milyen…?
- Rákos volt. Sajnos semmilyen kezelés nem segített rajta, pedig mindent megpróbáltunk. – Igen, még a Szent Mungóba is elrángattam, hátha az én világomban sikeresen találnak rá gyógyírt, de nem… nem volt ilyen szerencsém.
- Az utolsó hónapjait vele töltöttem. Még szerencse, hogy pont akkor volt nyári szünet. Újra olyan közel kerültünk egymáshoz, mint régen, amikor még kislányként bebújtunk a takaró alá. Ugyanezt tettük akkor is, amikor már alig volt benne élet. A kórházban is bebújtam mellé a takaró alá, és újabb és újabb álmokat suttogtam a fülébe, amiket egyszer, majd egyszer megvalósítunk. Mind a ketten tudtuk, hogy ezeket az álmokat már sosem fogjuk megvalósítani, de… amikor utoljára elaludt, mosoly volt az arcán. – Csend ül a kis szobára. Hosszú-hosszú pillanatokig egyikünk sem szól egy szót sem, sőt mind a ketten mozdulatlanok vagyunk. Végül a férfi töri meg a csendet.
- Köszönöm. Most elmehet. – Én csak bólintok egyet, majd felkelek és kilépek azon a bizonyos undok ajtón. Amint becsukódik, mögöttem elmorzsolok egy kiszökni készülő könnycseppet, de amikor meglátom apát, csak elmosolyodva lépek oda hozzá.
- Most boldog vagy? Soha többé, semmilyen dilidoki, világos? Teljesen jól vagyok. – Vigyorgok rá, mire megkönnyebbülten rám mosolyog, majd elindulunk kifelé.

ELFOGADVA!

Újabb imádnivaló karakter, már meg sem lepődöm Nehéz döntés volt, de végül házad nem más lett, mint a: HOLLÓHÁT Irány játszani!