Amycus Carrow

Hogy milyen vagyok én igazából? Néha már magam sem tudom. Ha rám nézel és leállsz velem egy kicsit felszínesen csevegni (ami egyébként egyáltalán nincs ellenemre, szívesen beszélgetek bárkivel), egy kedélyes, barátságos, állandóan jó kedvű srácnak láthatsz engem. Igyekszem is ezt a benyomást kelteni. Nem ítélni el senkit, jöjjön bárhonnan, legyen bármelyik ház tagja, bár tény, hogy általában a többi griffendéles sráccal lógok. Velük értem meg legjobban magamat, mivel azonos a világnézetünk. Mondhatni ők az én választott családom. Ha már az igazi kivetett magából…

Sajnos én egyáltalán nem tudok egyetérteni a vérrokonaim nézeteivel. A velejéig romlottak mind. Nem véletlenül töltöm a nyári szüneteket is már a legjobb barátomnál, Regulus Blacknél. Elsőéves korunk óta jóban vagyunk, igazi véd- és dacszövetség a miénk. Az ő révén kerültem a griffendéles társaság krémjébe. Hiszen őt mindenki kedveli és felnéz rá, egy igazi központi egyéniség. Nélküle egyébként sem fogadtak volna be valószínűleg, már csak a vezetéknevem miatt sem. Szükségem is van rá, hiszen a családom szemében lényegében halott vagyok. Ezt apám is megmondta. Már azt sem nézték jó szemmel, mikor a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztott be, bár mint mondták, „tőlem nem is vártak mást”. Aztán persze jött az, hogy kritizálták a barátaimat, próbáltak eltiltani tőlük, de én nem hagytam magam. Ellenük fordultam. Nagyon nem is tehettem volna mást, az elutasító viselkedésük nem hagyott más utat. Mint ahogy a baráti társaságom sem. A családom neve szinte szitokszónak számít. Engem befogadtak, először csak Regulus miatt, később már saját magamért is, ennek viszont az az ára, hogy e kel tűrnöm, ha a családomat pocskondiázzák. Nincs is ezzel gond, egyet is értek velük. Kivéve… Alecto…

Nincs túl jó híre az ikerhúgomnak, Narcissa Black, a Mardekáros méhkirálynő talpnyalójának, számító ribancnak nevezik. Azt mondják, olyan mint az összes többi Carrow, rajtam kívül. De én tudom, érzem, hogy nem így van. Alecto és én kiskorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz. Mondhatni legfőbb bizalmasok voltunk. Aztán itt a Roxfort falai között valahogy más irányt vettünk, mikor őt a családi hagyományoknak megfelelően a Mardekárba osztotta be a süveg, engem pedig a Griffendélbe. Az évek során nagyon eltávolodtunk egymástól. Mostanában már nem is beszélünk, mióta kitagadott a család. Nincs is rá nagyon módom. A Griffendélben elég sokan gyanakvóak velem még mindig, elég egy rossz lépés, hogy leírjanak. És akkor két szék közül a pad alá esem. De nagyon rosszul esik, ha Alectot bántják. Tudom, hogy a lelke mélyén ő nem olyan. Szeretném biztosítani őt a támogatásomról, még akkor is, ha ő esetleg tudni sem akar rólam. Fogalmam sincs, hogyan vélekedik. Ez emészt engem, ez a kettősség, amit a mosolyom, a jó kedélyem leplez, emiatt ülök csöndesen, magamba roskadva a szobámban, ha senki sem látja…

A klubhelyiségben ülök a srácokkal. A vacsorán már jócskán túlvagyunk, odakint sötétbe burkolózott már az udvar, a Tiltott Rengeteg, minden. A kandallóban kedélyesen pattog a tűz. Éppúgy, mint a mi társalgásunk. Ennél csak a Roxmortsban hangulatosabb együtt lógni, egy-egy vajsör mellett ülve a Három Seprűben. Van, mikor csak hülyülünk, jönnek az ilyen-olyan poénok, ugratások, amiből én is jócskán kiveszem természetesen a részemet. Szeretem ezeket a gondtalan pillanatokat. Egészen addig, míg át nem csapnak valami másba, amibe emlékeztet arra, ki is vagyok és milyen súlyos döntést kellett meghoznom. Vagy még előtte állok? Hallom a rosszallást, amivel az ellenséges oldalról beszélnek, felemlegetik az odatartozókat és csakhamar felcsendül a Carrow név is, nem épp dicséretek közepette.

Szerencsére túlvagyunk már azon az időszakon, hogy ilyenkor engem méregessenek, mintha kém volnék, de valahol egészen mélyen a húsomba vágnak ezek a szavak. A vér nem válik vízzé, mondják. Én ezzel nem teljesen értek egyet. Sokszor nem is értem, hogy lehetnek azok a szüleim, akik. Semmi közöset nem vélek felfedezni bennem velük. Se az anyámban, se az apámban. Külsőleg hasonlítok ugyan rájuk, de egyetlen jellembeli hasonlóság sincs közöttünk. Én nem vagyok olyan kegyetlen, olyan haszonleső, olyan kapzsi, olyan hatalomvágyó, mint ők. Mélyen elítélem az életstílust, amit folytatnak és hogy a származásuk alapján ítélik meg az embereket. Nincs megjátszás abban, ahogy bólogatok a srácok véleményére. De mikor felcsendül egy név, az tényleg a szívembe mar. Alecto.

Elmondják mindenféle kígyónak, számító ribancnak és… fáj. Talán jobban, mint neki fájna, ha hallaná. Bár a húgom (még ha csak percekkel születtem is hamarabb), mégis ő volt közülünk mindig az erősebb lelkileg. Engem sokkal jobban megviselt kiskorunkban is, ha bántották. Nem vagyok agresszív, de elég volt egy rossz szót szólni róla és kijöttem a sodromból. Most pedig itt ülök és még úgyis kell tennem, mintha helyeselném a hallottakat. De belül a szívem összefacsarodik. Természetesen tudom, miket művel az ikerhúgom mostanság, de nálam jobban nem ismerheti őt senki, én tudom, hogy a lelke mélyén ő egyáltalán nem olyan, amilyennek beállítják. Biztos vagyok benne, hogy oka van annak, amit tesz, talán csak rákényszerül az asszimilálódásra. Szeretném megmondani neki, hogy rossz úton jár, vigyázni rá, biztosítani a támogatásomról, akármit tesz. Persze lehet, hogy ő nem tartana rá igényt, talán ő tényleg annyira utál, amennyire feltételezheti, hogy én őt.

A családom kitagadott. Lehet, hogy ő is kizárt a szívéből. Hiszen látszólag átnézek rajta, ha a közelemben van. Nem tehetek mást, ha nem akarom, hogy a Griffendéles brigád kivessen magából. Akikhez igazából tartozom, akiknek az elveivel egyetértek és ha eljön az idő, akiknek az oldalán harcolni fogok. De belül a szívem szakad meg, hogy nem mehetek oda a testvéremhez, nem szólhatok hozzá, még rá sem nézhetek úgy, hogy meglássa. Fáj. Az is, hogy nem tudom, hogyan védhetném majd meg, ha eljön az idő. Ha összecsapnak az indulatok, a különböző oldalak. Nem akarok szemben állni vele. Az apámnak gondolkodás nélkül nekimennék, akár halálos átokkal is, na de Alecto… Csak tudnám, mit tegyek…

Gondolataimból a haverom, Regulus billent ki, mikor oldalba bök a könyökével. Túl régóta nem szólaltam már meg. Révetegen elmosolyodom, együtt nevetek a társasággal az elsütött poénon és bólogatok, mintha tudnám miről lenne szó.