David Hamilton

Milyennek is mondanám magam. Nem tudom. Talán összetettnek mint minden ember és különlegesnek mint minden jós illetve látó. nyilván egy összetett személyiség vagyok, más emberekhez hasonlóan és nem szeretnék olyat mondani, amivel mást megbánthatok, de azért megpróbálom leírni a személyem.

Abszolút magabiztos és alapvetően vidám ember vagyok. Általában pozitívan állok hozzá a dolgokhoz, de ezen rendkívül sokat tud változtatni, ha éppen látomás után vagyok. Ilyenkor nyomott és pesszimista kisugárzásom van. Nem bírom elviselni a társaságot és nehezemre esik bármit is csinálni.

Rendkívül késős fajta vagyok. A látomással teli éjszakáknak köszönhetően általában kialvatlan vagyok. Ennek köszönhetően elég sokszor szokta késni, de van mikor pont emiatt nagyon hamar kelek és bőven a pontos idő előtt érkezem. Ez változó.

Az esetek nagy részében azonban megőrzöm higgadtságom és humorérzékem. Szeretek kártyázni a barátaimmal, mert kikapcsol és amikor zaklatott vagyok, olvasással nyugtatom le magam. Tudom, hogy ezek nagy része üti egymást, de mint már mondtam, nem vagyok egyszerű. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy én jaj de különleges vagyok, imádjatok, hanem, hogy egyáltalán nem akarok senkinek rosszat, de a "betegségemmel" nagyon nehéz kordában tartani az érzéseimet. Vagyis, nem vagyok egoista és általában nem fényezem önmagamat, de amit gondolok, azt ki is mondom.

Dióhéjban ennyit tudnék mondani magamról, persze ezt még bőven tudnám fokozni, de egyrészt az nagyon unalmas volna, másrészt biztosan nem kíváncsi rá senki, hogyan is vagyok képes lerombolni egy világot magam körül. Nos hát, nagyon is könnyen és elég gyakran teszem ezt, bár hozzáteszem, akaratom ellenére. Talán emiatt nincsenek tartós kapcsolataim emberekkel. Nem tudom, nem is igazán érdekel. Az a fontos, hogy eddigi életemben megtanultam mindezt kezelni és együtt élni a "kórságommal".

Nem mellesleg, elég bőbeszédű vagyok és, ha találkozna velem az ember, akkor figyelmeztetem, hogy még időben állítson le, mert különben olyan dolgokat hall másokról, akár saját magáról is, amit nem igazán szeretne.

Na de tényleg abbahagyom, mert már megint szájmenésem van, méghozzá gondolataimban.

~ Mi ez a kín? Miért fáj ennyire? Ez csak egy álom... csak egy álom! ~ kiáltom magamnak, holott tudom, ez több mint egy egyszerű álom. Ez maga a pokol.
Forog körülöttem a világ, csak a hűvös falat és a márványpadlót érzem magam körül. Legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, de nem.. nem tehetem. Már igazán megszokhattam volna ezt az egész folyamatot. Annyiszor átéltem, annyiszor át is fogom még élni, de ez a mérhetetlen kín viszonylag újkeletű. És ez a mostani egyszerűen elviselhetetlen.
Eltűnnek a szemem elől az ismeretlen arcok, kitisztulna előttem a háló valódi arca, de szorosan összezárt szemhéjaim nem hagyják, hogy ezt meg is lássam. Már több, mint húsz éve látom magam előtt nap, mint nap ugyanezt a képsorozatot, de a mai napig nem tudok rájönni, hogy miért pont ezt vetíti elém a titokzatos vetítőgép az agyamban.

A barnás-vöröses színű hajkoronát viselő ifjú hölgyemény, mint valami szellem, kísérti a testem éjszakáról éjszakára. Talán fel kéne keresnem, de hisz azt sem tudom ki ez. Valószínűleg még iskolás és még ha nem is boszorkány, akkor semmit sem tudok kezdeni ezzel az egész látomás-sorozattal. Mert, hogy ezek látomások. Már régi cimboraként köszönthetem őket, de hát az nem olyan könnyű. Megkeserítik az életemet.

Ekkor beugrik valami, ami már sokkalta hamarabb is eszembe juthatott volna. Minden látónak van egy mentora és egy őrzője. Mi van, ha ennek a lánynak én vagyok a mentora?
A könyvespolchoz sietek és gyorsan végigfuttatva ujjaimat a könyvgerinceken, keresem a megfelelő kötetet: A látók védelmében. Mikor megtalálom, kihúzom a helyéről, hogy majdnem rám borul az egész szekrény. Fellapozom és meg is találom a megfelelő részt. A nagy öröm miatt hangosan kezdem olvasni megboldogult feleségem képének nagy örömére.
- "A látó, midőn szenvedni lát látomásában egy láttársat, kis idő múltán felkarolja azt és elárasztja tudással." Bingó!