Do you like your new place? - Ellie & Ky

Az irodát, mint ahogy a nap bármely szakaszában, csak a rengeteg gyertya világítja be. Az, aki nem szokott hozzá ehhez a félhomályhoz, számára ez biztosan zavaró lehet, de én már megszoktam. Mindig is kivételesen jó volt a látásom, így nem okoz gondot, hogy fáradhatatlanul tanulmányozzam a halált. Vagy az utána lévő életet. Az időérzékem mindig romokban van, amikor belépek az irodámba, és ezzel ma is ugyanígy vagyok: valószínűleg már rég hajnalodik, és megint átdolgoztam az egész napot, ami nálam egyáltalán nem meglepő dolog. Mivel szeretem is azt, amivel foglalkozom, így nagyon gyorsan telik az idő, én pedig alig-alig érzem magamon meg azt, hogy mennyire is fáradt vagyok valójában. Bár erre úgy sejtem, az a rengeteg liter kávé is bőven rátesz egy lapáttal.

Az előttem lévő pergamenlap már megsárgult az időtől, a rúnákat is igen csak nehéz kivenni róla, ráadásul az írója sem volt igazán a rajzolás mestere. Már jó pár órája ezt a leírást tanulmányozom, és eddig igen hasznosnak bizonyult az újabb kutatásaimhoz. Már jó pár információt kiírtam a jegyzetembe, amin később talán elindulhatok. A szerző igazából teljesen ismeretlen, valamikor a középkorban élhetett, legalábbis az írás erre utal. Vannak benne olyan részek, amiket az idő teljesen olvashatatlanná tett: azokat igyekszem újraírni, vagy kitalálni, hogy mi lehetett ott. Ezeket a részeket egy külön lapon vezetem, hiszen amúgy is úgy tervezem, hogy az egészet át fogom másolni és beteszem a gyűjteményembe. Végre sikerül megállapítanom, hogy a következő jel nem más, mint a Fehu. Igazán nehéz megállapítani, hogy most ez az álló, vagy a fordított, de végül pár perces erős szemrevételezés után, elégedetten rajzolom be a fordított F jelet a másik pergamenre. Ez sok mindenre utalhat. Utalhat arra, hogy valaki jelentősebb mennyiségű pénzt veszíthet el, vagy negatív érzésekre, hogy valaki aggályt, kételkedést érez egy másik személy iránt. A környezetből kiderül, hogy ez utóbbiról van szó. Kezd egyre érdekesebb lenni.

Kis szünetet tartva hátradőlök a székben, és a pálcámmal a kávéscsészém felé bökök, aminek hála újabb adag gőzölgő, fekete folyadék kerül bele. Magamhoz veszem a csészét, majd mélyet szippantok a finom, aromás illatból, ami már az egész irodát beborítja. Mindig is szerettem a kávé illatát. Lassan kortyolgatva viszem be a szervezetembe az újabb adag koffeint, közben fél szemmel rásandítok az órára. Akaratlanul is, elégedett mosoly ül ki az arcomra, amikor rájövök, hogy hamarosan társaságom lesz. Nem is akármilyen. Az a cserfes, barna hajú lány, akit Ellienek hívnak, mint ahogy a későbbi kutatásaim során kiderült. Pontosabban azt szereti, ha így hívják. Szerencsétlent elég hosszú névvel áldották meg a szülei. Ha pedig a neve még nem lenne elég, még unalmas papírmunkát is rá akartak sózni. Ezt nem hagyhattam, úgyhogy pár igen jó kapcsolatom által elértem azt, hogy gyakorlatra hozzám kerüljön. Mert én ilyen jó fej vagyok. Biztos vagyok benne, hogy Ms. Groosvenor már annyira nem fog örülni ennek a ténynek, de én jól fogok szórakozni.

Mint ahogy sejtettem, pár perccel később, mikor végzek a kávémmal, valóban kopogtatnak az ajtón. Egy gyors mozdulattal elteszem azokat a kutatásaimat, amik szigorúan csak rám tartoznak, és csak utána fordulok az ajtó felé.
- Szabad. – Szólok ki, és most már csak azt várom, hogy megkezdődjön az előadás. Biztos vagyok benne, hogy szórakoztató lesz. Nem is csalódom: amikor a lány belép és belekezdene a bemutatkozásba, hamar rájön, hogy kivel áll szemben.
- Én. – Közlöm baromi jól mulatva az egész helyzeten. Ez a felháborodás valóban üdítő ennyi munka mellett és igazából most képtelen is vagyok leplezni az elégedettségemet, miközben hallgatom a kirohanását. Láthatóan nagyon szeret puffogni.
- Akkor vegyük csak sorba a kérdéseit. – Mondom, számára valószínűleg bosszantóan higgadtan és udvariasan. Ezzel mentem az agyára azon a bizonyos folyosón is, emlékszem.

- Én kértem át. – Bólintok az első kérdésére, és hogy tovább húzzam az időt, és az ő idegeit, újabb adag kávét bűvölök a csészémbe és belekortyolok, mielőtt folytatnám a kérdezz-felelek játékot.
- Olyan alapon, hogy tisztában vagyok azzal, hogy semmit az égvilágon nem tanult volna annál a fosszíliánál, akihez eredetileg ment volna. Csak halálra unta volna magát, és egy életre elment volna a kedve a minisztériumi munkától. – Mondom neki halkan, továbbra is végtelen nyugalommal.
- Nem szokásom kavarni, én pusztán jótékonykodom. – Jelenik meg egy mosoly az ajkaimon. Igen, határozottan az agyára akarok menni és élvezem a dolgot.
- Hogy mit képzelek magamról? Sok mindent. Mindenesetre azt biztosan tudom, hogy nálam sokkal jobb kezekben lesz, mint másoknál. Legalább tanul majd egy kis tiszteletet, mert úgy látom, az nem igen szorult a kisasszonyba. – Ó igen, és minden percét élvezni fogom annak, hogy a felettese vagyok.
- Igen, tudja, minden embernek van bőre az arcán. – Ezzel tudom, hogy csak még jobban fel fogom húzni, de nem érdekel.

- Sajnálatos módon, csak ezt az irodát sikerült megkapnom. Igazából lent kellene lennem a többi hallhatatlannal, de sikerült elérnem, hogy legyen egy külön irodám. Ott lent, csak még nyomasztóbb a hangulat Ms. Grosvenor. – Jegyzem meg felhúzott szemöldökkel, majd mikor úgy látom, hogy már kellőképpen kidühöngte magát, felkelek az íróasztalom mellől, miután eltűntettem az újabb adag kávét, és közelebb megyek hozzá.
- Milyen udvariatlan vagyok. Eddig még be sem mutatkoztam. – Most ragadozószerű mosoly tűnik fel az arcomon.
- Kylan McDonell, szolgálatára. Most pedig, ha nem akarja az egész napot a dühöngéssel és lustálkodással eltölteni, jó lenne, ha munkához is látnánk, bár előtte lenne pár kérdésem. – Nézek mélyen a szemeibe.
- Melyik tantárgyakból teljesít kiemelkedően és melyekből kifejezetten rosszul? – Ez a fő kérdés, ugyanis attól függ, hogy milyen munkát adok neki, vagy milyent nem adok a kezébe. Hiszen ez sokat számít.