Oh my God! Are you really here? - Fred & Rhae

A mai nap teljesen átlagosnak indult. Kezdek szépen lassan hozzászokni ehhez a környezethez, hiszen attól függetlenül, hogy minden átalakult, és hogy minden azt mutatja, sikeresen itt ragadtam a múltban, ugyanúgy ez a Roxfort. Ugyanúgy vannak tanórák, ugyanúgy tanulni és készülni kell, ugyanúgy vannak követelmények. Még valamilyen szinten jó érzés is, hogy itt vagyok, hogy tanulhatok, és hogy már nem a háború utóhatásait kell elszenvednem, hanem egész egyszerűen lehetek csak egy diák, aki a végzős évére koncentrál. Legalábbis a felszínen, lehetek az. Hiszen akármennyire is szeretném, nem tudom elfelejteni azt, hogy mi minden történt, vagy éppen fog történni a jövőben, és a veszteségek sem múlnak el nyomtalanul.

Kicsit fáradtan lépek ki a dupla-bájitaltan óráról, ami nekem nehéz volt, mivel soha nem voltam tehetséges a bájitalok kotyvasztásában. Most sem szerepeltem valami fényesen: a bájital, amit csinálnom kellett volna, inkább egy rossz trutymóra hasonlított, mint egy rendes bájitalhoz, és biztos vagyok benne, hogy troll minősítést fogok rá kapni. Muszáj lesz összeszednem magam, még akkor is, ha a terveim szerint előbb, vagy utóbb, de visszatérek oda, ahová tartozom, a jövőbe. Szerencsére ma már nincsen több órám, így büntetlenül indulhatok el lassú léptekkel a folyosón, cipelve a táskámban azt a rengeteg, nehéz tankönyvet. Még messze van a vacsora, így van egy kis szabadidőm, amiben az a terv, hogy letudom a házidolgozataim egy nagy részét holnapra, és egy kis gyakorlást is tervezek, hogy jobban menjen pár tantárgy.

Épp ezért a könyvtár felé tartok, bár gondolkoztam azon is, hogy a klubhelyiségbe telepszem le, de valószínűleg ott nem a tanulással foglalkoznék, hanem azzal, hogy milyen apró, rejtett információt ejtenek el a többiek, mikor azt hiszik, hogy nem figyelek a beszélgetésükre. Hihetetlen, hogy mennyi mindent meg lehet így tudni, puszta pletykáktól kezdve, egészen nagy titkokat is. A tanulás remek álca, ha valamit ki akarok hallgatni. Nagyon belemerülök a gondolataimba, így amikor befordulok egy folyosóra, sikeresen nekimegyek valakinek figyelmetlenségből. A figyelmetlenségemnek hála egyből a földön kötök ki, a dugig telt táskából pedig, naná, hogy egy csomó könyv szétszóródok, mert persze, hogy elfelejtettem rendesen becsukni.
- Remek. – Sóhajtok fel önkéntelenül és feltápászkodok a földről a fenekemet dörzsölgetve. Csak utána fordulok ahhoz, akinek nekimentem, természetesen bocsánatkérő szándékkal.
- Ne haragudj, nem fi… – A mondat közepén lefagyok, mert végre realizálom magamban, hogy ismerős arcot látok. Egy nagyon ismerős arcot. Elkerekednek a szemeim, az időközben felvett táskámat újra elejtem és csak bámulok Rá. Álmodok talán? Vagy beütöttem a fejem? Esetleg annyira hiányzik, hogy már hallucinálok? Ő nem lehet itt. Nem, ez egyszerűen képtelenség. Nagyot nyelve közelebb lépek hozzá és minden figyelmeztetés nélkül megérintem a karját, hogy aztán ugyanolyan rémülten húzzam vissza a kezemet. Éreztem. Tömör. Itt van, nem látomás, egy álom nem lehet ennyire valóságos.
- Fre… Fred? Tényleg… tényleg te vagy az? – A torkom teljesen kiszáradt, így a szavak nagyon nehezen bukkannak elő. Teljes sokkban vagyok, és bár legszívesebben a nyakába ugranék és halálra ölelném, valahogy a lábaim megakadályoznak ebben.

Words: 476 || Notes: Remélem tetszik Ne haragudj, hogy csak most sikerült :/

Még mindig teljesen le vagyok sokkolva a látvány miatt. Látni magam előtt Őt, akit eddig halottnak hittem, és akiről azt hittem, sosem fogok vele újra találkozni. Most még is itt áll előttem. A szívem a torkomban dobog, és olyan érzésem van, mintha nagyon hangos lenne, és félő, hogy Fred is meghallja. De nem. Csak én hallom ilyen hangosnak, és épp ezért nagyon kell figyelnem a fiú szavaira, hogy egyből megértsem. Bár nincs benne semmi köszönet. Zöld szemeim kicsit elsötétülnek a szomorúságtól, mikor egyértelművé válik a számomra, hogy nem emlékszik rám. Nem kellene, hogy ez ennyire kétségbe ejtsen. Inkább örülnöm kéne annak, hogy életben van, és legalább újra láthatom, de azt hiszem ez most egy kicsit sok volt nekem egyszerre.
- Én… vagyis… engem Rhaenysnek hívnak. De… csak Rhae. – Küldök felé egy nagyon vérszegény mosolyt. Össze kell szednem magam. De sürgősen. Mostanában túl sokszor kerülök ilyen nem éppen kellemes helyzetbe. Gyorsan megkeresem a kezemmel a falat és nekitámaszkodok, mielőtt bármilyen ostobaságot is művelnék, mert sajnos jelen állapotban képes lennék rá.

- Nem. Azt hiszem, nem ismerjük egymást. – Mondom ki nagy nehezen a szavakat, de tudom, hogy ezt kell tennem. Kétlem, hogy bármit elhinne abból, ha most hirtelen lerohannám és elmondanám neki, hogy: „Igen, ismerjük egymást! Szeretlek és egykor te is szerettél engem. Ja és nem mellesleg, most a múltban vagyunk, neked pedig halottnak kéne lenned.” Biztos megalapozná a hangulatot. De ez a mosoly… a mosolya, még mindig a régi. A szívem megint fájdalmasan dübörög a mellkasomban.
- Igen, híres vagy – Kapaszkodok bele ebbe az aprócska kis mentőövbe. Valamire muszáj hivatkoznom, hogy honnan tudom a nevét. Közben szépen lassan lekuporodok a padlóra, mert így legalább a lábaim nem remegnek annyira, mintha állnék.
- Eddig csak csupa jót hallottam rólad. – Mosolygok fel rá, még mindig nem úgy, ahogy általában szoktam, még mindig kicsit haloványan, de sokkal jobb ez, mint az előző volt. Haladás. Úgy látszik az, hogy szilárd talaj van alattam, az segít. Meg a közelgő pánikrohamot is csillapítja.
- És… hova igyekeztél, mielőtt sikeresen beléd ütköztem volna? – Kérdezem, próbálok valami olyan témát felhozni ami engem is megnyugtat, és segít kicsit rendszerezni az érzéseimet, és a gondolataimat.

Words: 354 || Notes: Remélem tetszik