Reiga Thanatos

Hm, lássuk csak a legfőbb jellemvonásom talán az, hogy szeszélyes vagyok, ennél fogva sosem tudhatod mikor jut eszembe valami olyasmi, ami meghökkenésre, vagy szörnyülködésre késztethet. Mivel alapvetően ez az érzelem uralja a természetem, nem nevezném magam egy kiegyensúlyozott léleknek, könnyen elragadnak az érzéseim, ha engedek neki, és ha a páncélom alá tud valaki férkőzni, hogy lássa, mi kering bennem. Mert van bennem magabiztosság, és kellő mennyiségű önérzet. Kedves és beszédes is tudok lenni ha olyanom van, de ha elkattan valami akkor viszont mosolyogva öllek meg, és dalolva lépek tovább a holttesteden. Mert ilyen vagyok. Kiismerhetetlen és következetlen. Esélyes nincs, hogy kitalált, éppen milyen hangulatban kapsz el. Tudok nevetni, és szeretem a tréfákat is, de csak mértékkel, ha már fárasztó, akkor megunom és az neked nem jó.  Vannak dolgok amiket szeretek, és az állatokat néha sokkal többre tartom mint az embereket, és sokan azt mondják elmebeteg vagyok, de szerintem nem vagyok. Azt tudnám nem? Miért baj az ha imádom látni a vér színét a kezemen, és az átkaim hatását, ahogy célt érve, megannyi álom törik össze? Az ember olyan törékeny, és annyira gyönyörű ahogy eltörik, megsemmisül, és nem marad semmi csak a halál üressége. Hm, kicsit filozófikus lennék? Nos igen, vannak ilyen hajlamaim, szeretek ilyesmin mélázni ha éppen semmi dolgom nincs. De mint mondtam, szeszélyes vagyok, szóval nem tudhatod épp milyen. Néha komoly néha gyerekes... a többi meg nem érdekes.

A régi faház jobb napokat is látott már, de rosszabakat nem fog. Az oldalai még stabilak, de a tetőgerenda már kezdi magadni magát az időnek és a nyomásnak, de ez érdekel jelenleg a legkevésbé. Az annál jobban, hogy akik bent vannak, ebben a kis nyomortanyának is nehezen nevezhető viskóban, azok halottak. Csak... még nem tudják. Arcom elé húzom a fekete-fehér mintás maszkom, csak a szemeim látszanak. A szemeim, amikben semmi sem tükröződik, csak a halál ígérete, és egy lángoló ház csodálatos képének tükörképe.

Korábban...

A varázslók élete, nem játék és mese, hallottál már a csúf, gonosz aurorokról? Bizony, azok ránk, rám és a hozzám hasonlókra vadásznak. Úgy ám, nem holmi aktakukacok, és irodapatkányok, hanem varázslók, mint én magam, csak az ellentétes oldalon állnak. Ezt nem én akartam így, én csak úgy születtem. A világba, valahová japánba, és sosem hitték hogy varázsló leszek. Anyám volt az, de nem igen gyakorolta a tudományát, apám meg a yakuza egyik embere volt, és elég hamar bele akart nevelni ebbe engem is. Nekem tetszett, hogy mindig sok pénzünk volt, és anya mindig mosolygott ha kapott valamit, és nem láttam kölyökként azt, amit most látnék ha ugyanazt a jelenetet nézném végig.
Szóval ez eddig egészen jól alakulgatott, csak aztán kiderült hogy bennem van némi plusz, és egy nagy családi balhé kellős közepén felrobbantottam egy vázát csak úgy. Anya megtörten vallotta be hogy micsoda, és hogy én is az vagyok. Apa dühöngött, napokra elment, és végül lehiggadva jött vissza. Valószínűleg meg hányta vetette magában ezt a dolgot, és közölte hogy nem bánja, de akkor a varázserőm a család szolgálatába kell állítanom. Féltem hogy apám kitagad majd, és lelkesen megígértem volna mindent hogy ne tegye, így hát elkezdtem varázsló iskolába járni hogy megtanuljam használni az erőm, és itthon pedig rengeteget olvastam hogy hogyan tudnám úgy használni hogy apámnak is jó legyen. Rengeteget tanultam, és rengeteg verést kaptam, ha nem sikerült valami elsőre. Nem volt éppen szép és vidám gyerekkorom, lehet ez is kihat arra, hogy most milyen vagyok, bár nem tudom.  
Ahogy letettem a záróvizsgáimat, és megszereztem a RBF-jeimet, munkába is álltam apám oldalán, nem voltam még túl tapasztalt de igyekeztem mindent felhasználni csak hogy mint ilyenkor általában, valami félresikerül. Az egyik átkom félresiklott, és következményei lettek, fiatal voltam, és ijedt amikor lecsaptak rám, megmoccani se bírtam az engem gúzsba kötő varázslatoktól. Rémülten néztem apámra, de ő kőszoborrá vált, hátat fordított nekem, ahogy elvittek. Három évre.

Három évem volt hogy magamba szívjam az apám iránti gyűlöletet, és azt a végtelen keserűséget ami meghatároz mostanában is. Volt elég időm, hogy kitaláljam hogyan vegyek elégtételt és ezek az érzelmek erősebbé tettek, nem törtek mint másokat, és a hely sem tudott kárt tenni bennem. Edzettebb lettem, erősebb, ellenállóbb és végtelenül magányos. Aztán szabad. Megbélyegzett múlttal, és semmiféle jövőképpel, de végre ismét a magam ura voltam. Elindultam hogy még tovább fejlesszem magam, mielőtt újra az apám szeme elé állok, aki akkora már a nyilvántartásból is kitöröltetett. Legalábbis én így gondoltam, fogalmam sem volt róla. Egy évet töltöttem azzal, hogy magamat fejlesztettem, és nyomoztam, és ahol értem keresztbe tettem apámnak. Elodáztam az üzleteit, megakadályoztam a találkozóit, rossz ómenként jártam előtte egy lépéssel, és elégedetten láttam hogy lassan tönkremegy ebben. Mosolyogtam, minden alkalommal, amikor neki valami bosszúság volt, és fájt. Eltakartam az arcom, hogy ne ismerjenek fel, és szőkére változtattam a fekete hajam is. Én már nem az a megalázott kölyök voltam, akit elvittek az aurorok. Nekem már voltak céljaim, amiket el akartam érni. Elpusztítani másokét.  Halált és vért hagyni magam után. Ezt csináltam, megtizedeltem apám embereit, azokat akikkel senki nem bírt. Nem játszottam tisztességesen, a mágiát nem cselezi ki halandó ember, aki nem bír ilyen adottságokkal. Meghaltak, üres, üveges szemekkel zuhantak a padlóra tehetetlenül. Nevettem, annyira könnyű volt. Minden olyan könnyűnek látszott, és ezúttal nem fogtak el, okosabb voltam, tapasztaltabb és jobb.

Apám üzlete tönkrement, a családja romokban hevert és lassan az idegösszeomlás kerülgette. Az álmai nyugtalanok voltak, nem tudta ki tette vele mindezt, és nem is gondolt arra, hogy van egy fia, valahol a világban, aki megtanulta a kegyetlen leckéit, túlságosan is jól. Közeledek a kis faházba ahol egyedül van, anyám meghalt. Nem tudom mibe, a bánatba vagy az elkeseredettségbe, de meghalt, és talán ő lehetett volna az egyetlen, aki elém állhat. Már semmi nincs. Semmi nem akadályozhat meg abban hogy megtegyem amit meg kell. Az ajtó előtt állva, megátkozom azt, mire kiszakad a helyéről, és belépek én. Feketében, bakancsban mint az árnyék, és szőkén, arcom előtt kendővel. Nem ismer fel, rémült szemeiben nem látom az apámat, ez az ember már csak megtört torzó. Kezemben a pálcám, intek vele, és parancsolok mire a mágia végig áramlik a testemben és kitör a pálcámon keresztül, és ő a székben találja magát, szorosan hozzákötve. Rózsa indákból formáltam kötelet, melyek tövisei mind belemélyednek a bőrébe és felszakítják azt. Dühöng, követelőzik, a nevem akarja tudni, hogy ki vagyok én. Türelmesen állok, várom hogy az indák még szorosabbak fonják, mintha az indulataim táplálnék őket, és lassan, mint az óriás kígyó összeroppantja az elernyedt testet. Már nem erős, nem szálkás, nem büszke... Közelebb lépek, magánál van, engem néz. Leguggolok elé, és lehúzom az arcomról a kendőt, és elmosolyodom.
- Helló apám. Rég találkoztunk....
- Reiga... - nyögi elhalón, de nem hagyom sokáig beszélni, nem érdekel mondanivalója. Egykor még érdekelt volna, akkor semmi mondanivalója nem volt számomra, most meg már ne legyen. Felállok, kiegyenesedve lépek távolabb és ott hagyom. A pálcámat körbe lengetem ahogy kimegyek, és megfordulva egy tűz gyújtó varázslattal felgyújtom az egész kócerájt. Nem megyek el, leülök a háztól nem messze, egy félig kidőlt fa törzsre, és onnan nézem ahogy a lángok csalfa, vakmerő táncot járva kebelezik be lassan az egész házat. A fa olyan könnyedén adja meg magát. Az élet is olyan gyorsan ér véget, szinte hallom az utolsó lélegzetet is, ami elhagyja a torkát. Nyilvánvalóan képzelődök, de csak ezután állok fel, hogy örökre hátat fordítsak a múltamnak, és másik kontinensre tegyem a lábam, és a könnyed életem, amit megszoktam...

ELFOGADVA!

Hűha, nem semmi karakter! Nagyon tetszett, úgy ahogy volt az egész, minden elismerésem. Nagyon szépen kidolgozott, ötletes előtörténetet olvashattam, gratulálok hozzá! Nyomás játszani