Halloween - Amikor a holtak életre kelnek

Sötét, hűvös, de igazából mégis kellemes este köszönt a kastélyra. Ma a diákok nagy része képtelen volt az órákra figyelni, szinte mindenki a közelgő halloween-i bállal volt elfoglalva. Másról sem lehetett egész nap hallani a folyosón, csak arról, hogy ki-minek öltözik be, ki-kivel megy el a mulatságra. Estére az izgalom a tetőfokára hág. Rengeteg érdekes jelmezben megjelent diák, vagy felnőtt ácsorog a nagyterem ajtaja előtt, ami este hatkor, a bál kezdetekor nyikorogva kitárul, a várakozók szeme elé tárva a fényűző dekorációt. Világító, lebegő és félelmetesen vigyorgó töklámpások, meg-megjelenő igazi, élő denevérek, villám és mennydörgés, az elvarázsolt mennyezetnek hála, és kisebb, különálló asztalok, a nagy, hosszú asztalok helyett. Amint kinyílik, a nagy, kétszárnyú ajtó, a boszorkányok és varázslók beözönlenek rajta, és egyből üres helyeket keresnek a baráti társaságaiknak.

Grindelwald igazgató viszont nem osztozik sem az izgatottságban, sem pedig az örömben, ami a diákjait, és a vendégeit átjárja. Cseppet sem örül ennek az egész felhajtásnak, annak pedig pláne nem, hogy a legnagyobb bosszúságára a mágiaügyi miniszter jó pár aurort küldött az estélyre, azzal a jelszóval, hogy fenn tartsák a rendet. De Gellert soha nem volt ostoba, így tisztában van azzal, hogy az átkozott McGalagony, csak ezzel takarózik, és igazából őt magát akarja megfigyeltetni. Így hát nem meglepő, hogy zord arckifejezéssel figyeli a betóduló embereket, miközben a tanári asztalnál áll és várja, hogy mindenki elfoglalja a helyét. Természetesen ő nem volt hajlandó semmilyen jelmezt felvenni, így igen csak kitűnik az egyszerű fekete dísztalárjában. De talán éppen ez is volt a célja. Csak akkor szólal meg, amikor a nagyteremben elhalt már a sok, felesleges fecsegés, és a székek idegesítő ki-be húzogatása. Ehhez már egy szót sem kell szólnia: mindenki tudja az iskolában a rendet, arról már kezeskedett. Ha valaki még megszólalna, csak egy szúrós pillantást vet az illető felé, de aztán, mikor a nagyteremre már a végtelen csönd telepedett, belekezd a beszédébe.

-Jó estét kívánok, mindenkinek. – Hangja hűvösen csendül fel, jó pár diákot kirázhat ettől a hangtól a hideg.
- Mielőtt belekezdenénk… a bálba… – A bál szóra enyhén elfintorodik. – Először is, van pár dolog, amik mindenképpen tisztázásra szorulnak. Mint azt mindannyian észrevehették, új diák érkezett a nemes intézményünkbe. Ms. Eckhart a Hugrabug házba került, kérem, minél előbb fogadják be maguk közé, segítsenek neki, amennyiben ez szükségessé válna. – Itt szúrós pillantást vet az említett diák felé, mert egyáltalán nem sikerült még meggyőznie a meséje igazáról.
- Ami pedig még fontosabb, pár új szabály lép érvénybe ezentúl. – Végighordozza a tekintetét a figyelő arcokon, majd amikor megbizonyosodott felőle, hogy mindenki feszülten figyel, el is kezdi felsorolni az új szigorú szabályokat.
- A takarodó, ami eddig este tizenegyig tartott, mostantól este kilencig tart majd. Ha bármelyik diák, este kilenc után a folyosókon lófrál, büntetésre számíthat. Az iskola melletti varázslók és boszorkányok lakta faluba, csak havonta két hétvégén mehetnek le. A szülői engedélyeket pedig szigorúbban fogjuk ellenőrizni. Az órákon kívüli varázshasználat tilossá vált. Nem szeretném meglátni, hogy bárki is a folyosókon varázsol! – Mondja szigorúan.
- Azok a dolgok, amiket a diákok Roxmortsban vásárolnak, átnézésre kerülnek… biztonsági okokból. Végezetül pedig, az iskolai kikérőket szigorúbban fogom elbírálni. – Fejezi be. Láthatóan az új szabályok senkinek nem nyerték el a tetszését, de cseppet sem foglalkozik vele.
- Most pedig, hogy túl vagyunk a formaságokon… Vegye kezdetét a vacsora. Az asztalok megbűvölve vannak, így bármit rendelhetnek a rajtuk lévő étlapokról. Jó étvágyat kívánok. – Ezzel befejezettnek tekinti a beszédet és visszaül a helyére. A nagyteremben pedig megint megindul a nyüzsgés…

Emlékszem, kislány koromban mennyire rajongtam a Halloweenért, hisz akkor teret engedhettem a fantáziámnak, azzá válhattam, akivé, vagy amivé épp válni akartam, ráadásul nagyapával házról – házra járva annyi édességgel szedhettem meg magam, amennyi utána tökéletesen elég volt egy kétnapos hasfájásra és fogorvosi látogatásra. Bizony ez az ünnep mindig is a kedvenceim közé tartozott, még akkor is, ha sokaknak inkább komor gondolatokat idéz elhunyt szeretteikről. Én hála Merlinnek, Istennek vagy nevezze mindenki, ahogy nevezni akarja, még nem vesztettem el senkit, ám mióta azok az álmok kísértenek, és azt látom, ahogy a családom… Nem! Most nem akarok ebbe belegondolni, nem hagyom, hogy azok a rémségek még ezt a napot is elrontsák, eleget ártottak nekem már így is. Ez a mai este igen is klassz lesz, jól fogom magam érezni a barátaim társaságában, és elfelejtem a rossz gondolatokat. Lily Evans megmondta, akkor ennek így is kell történnie, punktum!

Bár közel sem csaptam akkora felhajtást a jelmezem körül, mint a többi lány, akik egész nap sikongtak – visongtak, ide – oda szaladgáltak, hogy tökéletesítsék a műremekeiket, titkon nagyon is izgatott voltam miközben készülődtem. Nem voltam hajlandó senkit sem beavatni abba, milyen alakban is jelenek majd meg a nagyteremben, egyrészt azért, mert érdekelt a többiek reakciója, az, hogy vajon megismernek e majd, hisz abszolút nem jellemző rám az a fajta külső, másfelől pedig a sok aranyvérű csemete aligha tudná megmondani, vajon ki vagy éppen miből inspirált, tehát teljesen felesleges is volna. Elég az, ha én tudom, számomra így is izgalmas a dolog. Két nappal az esemény előtt ugrottam le titokban Roxmortsba, hogy megvásárolhassam magamnak a ruhámat, amivel nem kicsit gyűlt meg a bajom, mégis azt kell, hogy mondjam, megérte a sok szenvedés. A válogatás, a méretre igazítás, a tűszúrások, a Madam unalmas történetei próbálgatás közben… mind – mind a feledés homályába vesznek, ahogy végig pillantok magamon a tükörben. A ruha tökéletesen passzol, épp ahogyan egy kis feketének passzolnia kell, finoman követi a testem vonalát, ráadásul tökéletes mása a filmbelinek, szóval… zseniális. Óvatosan belebújok a magas sarkú cipőbe is, ami bár nem tökéletes hasonmás, mégis elégedett vagyok vele, közben elmormolok néhány néma imát, nehogy orra bukjam benne, nem az én stílusom ugyanis az efféle viselet, mindig is inkább a tornacipőket és a lapos talpú cipőket preferáltam. Eddig minden remek, most jön csak a neheze…

Soha sem voltam az a…. nos kimondottan nőies lány… mármint persze alap trükköket, úgy mint karikák eltüntetése, egyszerű mégis szép frizura elkészítése, stb., ismertem, hála néhány barátnőmnek, ám a komolyabb lépések, például a tusvonal, a szempilla göndörítés vagy ilyesmi már egészen más tészta. Azokhoz nem értettem, és azóta sem lettem sokkal okosabb. Sőt… Szerintem elég, ha annyit mondok, hogy több órányi szenvedést köszönhetek annak, hogy precíz, tökéletes sminket akarok, épp mint Audreynak van a filmben, és inkább nem merülök bele abba, hogy majdnem kiszúrtam a szemem a szemceruzával, hogy a tusvonallal hányszor kellett újrapróbálkoznom, hogy rúzsos lett a fogam, amit el kellett tüntetnem, vagy, hogy a hajam hányszor jött szét, mire elértem a kellő hatást. De végül sikerrel jártam, és csak ez számít. Több órás készülődés, de csak a végére értem. Basszus… több órás!!! Elkéstem!!

Elvégezve magamon az utolsó simításokat, magamhoz véve a napszemüvegemet, már sietek is ki a hálókörletből, egyenesen a nagyterem felé szaladva, már amennyire azt egy ilyen cipő engedi. Nagyon megvárattam Siriust, de hát, akinek addig terjed a humorérzéke, hogy dementornak öltözzön, az meg is érdemli, örüljön inkább, hogy így is igent mondtam, és nem küldtem el a búsba. Sietek, ahogy csak a lábam bírja, közben pedig messziről már megüti a fülemet a nagyteremből kiszűrődő igazgatói beszéd. Épp csak félig tudok figyelni, ám ez önmagában is elég ahhoz, hogy felhúzzam magam. Basszus, tisztára mintha valami börtönben lennénk. Remek és pont most lettem prefi, így nekem kell majd a sok elégedetlenkedőt elkapnom a folyosókon, úgy, hogy részben egyet is értek velük. Lehetne még ennél is rosszabb a helyzet?

Épp a beszéd végére érek le, Sirius az ajtóhoz közel ácsorog abban az idióta csuklyában, nekem háttal, így nem is láthatja, ahogy lelassítok, megigazítom a ruhám, megforgatom a szemem az övé miatt és sóhajtok egyet. Talán, mert annyira belemélyedt az idegeskedésbe, nem hallja meg a cipőm kopogását, így finoman meg kell érintenem a vállát, hogy magamra vonjam a figyelmét.
- Nocsak, nocsak egy rendbontó… mond, neked nem odabent kellene ücsörögnöd a többiek között és úgy hallgatni az igazgatót? – incselkedem, mert hát nem is én lennék, ha nem tenném.
- Neked sem tetszenek az új intézkedések, jól sejtem? Mellesleg… bocs a késésért, remélem nem vártál sokat. – veszem le a szemüvegem és rákacsintok.

Jelmez: Audrey Hepburn - Breakfast at Tiffany's 

A hálókörletet egész nap a jókedv, a csivitelés és a lelkes készülődés hangja tölti be, ami napsugárként ragyogja be az arcom, feledtetve néhány röpke órácskára minden rosszat, szomorúságot, amit az utóbbi időben elszenvedtem. Erre a rövid időre megszűnik létezni a haragom édesanyám iránt, amiért oly sok évig hazudott, titkolózott és kétségek közt tartott, a nagyapám iránt, aki partnere volt ebben, Rodolphus Lestrange és az apja iránt, akik… Nem, ebbe még mindig fáj belegondolnom, nem is akarok, ez ma egy vidám nap, nem hagyom, hogy bármi is árnyékot borítson rá. Míg újdonsült barátnőim a készülődéssel foglalatoskodnak, és arról áradoznak, hogy milyen helyes srác hívta el őket, mennyit fognak majd táncolni, milyen mesés is lesz az együtt töltött idő, én addig az ágyamon ücsörgök és sorra várrom a kuncsaftjaimat. Bizony – bizony emberek, Dore Girard felcsapott pótmamának és jelmeztervezőnek egy személyben. Még számomra is hihetetlen az egész, de nincs időm újragondolni, elvégre sorra szaladgálnak fel hozzám a pöttömök, hogy segítsek nekik. Első – másodéves lurkók, akiknek még nincs jelmezük, ezért sürgősen ki kell nekik találnom valamit, olyanok, akikre túl szűk vagy épp ellenkezőleg, bő a ruha, ezért ki kell engedni, vagy beljebb kell venni, sőt még olyanok is, akik átalakíttatni szeretnének, mert rémeset kaptak a szülőktől, és nem merik vállalni. Egész délelőtt nekik szentelem a figyelmem, mókás történeteiket hallgatva tüsténkedem, dél körül pedig segítséget is kapok Leila, egy szobatársam személyében, aki a lányok haját készíti el, vagy arcot fest a fiúknak. Sok munka, de öröm látni az arcukat mikor elkészül a végeredmény, ők pedig gyönyörködnek magukban. Ha már egyszer nem járkálhatnak házról – házra, hogy édességet gyűjtögessenek a családdal, akkor legalább itt hagy érezzék jól magukat, ez motivál minket a barátnőmmel, ezért serénykedünk, míg csak kell, egészen estig.

Este, miután az utolsó kislányt, Tabithát is az útjára bocsátottuk egy pillangójelmezben, neki kezdhettünk a saját készülődésünknek. Mivel nem szeretek senkit sem megvárakoztatni, mindig ügyelek arra, hogy időben elkészüljek, ennek elősegítése érdekében pedig mindig előző éjjel kikészítem a ruháimat, hogy reggel ezzel már ne legyen gondom. Ez történt most is. A jelmezem most is egy akasztón pihen a szekrényem ajtaján, így miután végzek a zuhanyzással már nincs is más teendőm, mint belebújni a ruhadarabokba és finoman eligazgatni az anyagon keletkezett ráncokat. A hajamat ezúttal még a szokásosnál is hullámosabbra készítem el, a szemeimet pedig arany szemfestékkel és fekete tusvonallal emelem ki még inkább, hogy passzoljon az öltözékemhez, leginkább úgyis ezek fognak látszódni az arcomból a kendőnek hála. Némi rózsavizet fújok még magamra, majd már el is hagyom a hálókörletet, hogy a klubhelyiségünkben találkozhassak a gavallérommal.

Mikor Gabriel Woodward elhívott, felemás érzések kerítettek a hatalmukba. Egyfelől örültem, persze, melyik lány ne örült volna a helyemben annak, ha egy helyes, kedves, népszerű srác elhívja őt a bálba, randira méghozzá? Másfelől viszont bennem volt a félsz, a tudat, hogy vélhetőleg csak azért tette, mert a véla vér őt is vonzza, úgy, mint a többieket, akik előtte próbálkoztak. Gabriel talán látta rajtam ezt, mert biztosított róla, hogy a szépség mellett más is felkeltette az érdeklődését bennem, ezért is mondtam neki végül igent. Aztán persze ez vagy igaz, vagy nem, ha nem adok neki esélyt a bizonyításra, sosem derül ki, nem így van? Szóval megállapodtunk, hogy lent vár majd, lovag jelmezben és együtt megyünk a nagyterembe, ezért is igyekszem most annyira, ám sajnos így is csak néhány percünk van kezdésig, így megfogva a kezemet a fiú már indul is velem a többiekhez.

Épp időben érkezünk, az igazgató a pulpitushoz tart, így gyorsan helyet foglalunk egy asztalnál és várjuk a fejleményeket. Kár volt… az elkövetkezendő pár perc telis – tele van rossz hírekkel, ami nem kis felháborodást kelt a diákokban. Korábbi takarodó, kevesebb roxmorts-i hétvége, csomagátvizsgálás… tisztára, mint valami mugli börtönben. Megáll az ész! Bezzeg a Beauxbatonsban sosem volt ilyen probléma… drága iskolám. Ennél a gondolatnál óvatosan intek is Vivnek, át a Hugrabugos asztalhoz, reménykedve abban, hogy az éjszaka folyamán tudunk majd egy kicsit beszélgetni, hiányzik ugyanis nagyon a barátnőm. Egykor szobatárs, ma meg csak évfolyam, közel sem ugyanaz. A beszéd végeztével akár csak a többiek, úgy én is az étlapot kezdem tanulmányozni, miközben Gabrielt hallgatom, a tekintetem azonban felpillantva összetalálkozik egy kellemesen – kellemetlen ismerősével…
~ Remek, ezúttal vajon mi nem tetszik neki, hogy ennyire méreget? Mibe fog vajon belekötni? ~

Az igazgató egy cseppet sem törődik a szabályokat követő felzúdulással. Amilyen sok kedve van ehhez az egész banzájhoz, így igazán nem törődik azzal, hogy a diákjai mit szólnak a szabályokhoz. Beszéd közben azt is megérzi, hogy valaki megpróbálkozik egy kis legilimenciával – ami persze nem sikerül -, mire egyből kutakodva néz a diákokra, hogy valahogy megpróbálja kideríteni, hogy ki volt az: de aztán hamar feladja a próbálkozást. Túl sokan vannak, neki pedig túlságosan rossz a kedve. Ugyanilyen kedvtelenül ül le a helyére a beszéd végeztével, közben a pillantásával továbbra is a nagyteremben lévő embereket fürkészi, különös tekintettel az álruhás aurorokat, akikben továbbra sem bízik.

A megjelentek nagy része tehát belemerül a finom vacsorába, vagy éppen abba, hogy megvitassák egymással az új szabályokat. Grindewald mindeközben csak pár falatot eszik, nem kívánja az ételt, főleg mivel tudja, hogy a vacsora végeztével majd újra fel kell állnia, és be kell jelentenie az étkezés végét, és a táncos mulatság kezdetét. A vacsora lassan valóban a végéhez közeledik. Az igazgató halk sóhajt hallat, amikor rájön, hogy túl hamar is vége lett az evésnek, így leteszi az evőeszközöket. Az maradék fogások és ételek lassan eltűnnek az asztalokról, és a zsibongás is újra elhall, amikor a férfi felemelkedik újra, és szúrós tekintetét megint a hallgatóságára szegezi.
- Remélem, mindenkinek ízlett a vacsora. – Ezek a szavak kedvesnek tűnnek, de amilyen hangsúllyal kiejti azokat, inkább olyan, mintha azt kívánná mindenkinek, hogy bárcsak belefulladtak volna a legfinomabb falatokba.
- Az elkövetkezendőkben megkezdődik a bál. Érezzék jól magukat, és táncoljanak sokat. – Mondja unottan, majd újra helyet foglal. A zenekar, akit erre az alkalomra rendeltek, meg is kezdi a kellemes dallamok előcsalogatását, az asztalok pedig, amint a mellettük ülők felkeltek mellőlük, a fal mellé csúsznak, lehetőséget biztosítva arra, hogy ha valaki elfáradna a tánc közben, akkor le tudjon ülni és pihenni egyet, vagy italt rendelni.

Lassan a táncparkettet valóban megtöltik páran, és miután az elsők már elmentek táncolni, a többieknek is nagyobb bátorságuk van erre. Közben a nagyterem ajtaja is kinyílik, ahogy a nagy, bejárati ajtó is, ami így lehetőséget nyújt arra, hogy ha bárki is szeretne, akkor kimehessen a birtokra, ami szintén fel van díszítve az ünnep tiszteletére. Egy útvesztő is helyet kapott kint, ami egyelőre le van zárva, de körülötte vannak kis ösvények, padok, kivilágítás, amit töklámpások biztosítanak, élő denevérek, amik előszeretettel repülnek oda pár személyhez. A zene még ide is kihallatszik, igaz, nem annyira hangosan, de kellően megteremti a hangulatot.